Nyári nyúl a havon, avagy 1 sízés története

Ismét itt a tél... hát azt hiszem itt az ideje, h életem első "sízős" kalandját elmeséljem...

Egy szép napon a liftben a kis kolleganőm összefutott az egyik ötödikessel, akik épp síelni készültek, és rögtön  leboltolta, h mi is menjünk... a megfelelő időben és team-building szerűségnek eladva felajánlotta a főnökség a lehetőséget. Én, ha tehetem télen inkább nyárba megyek, mert úszni és a tengerparton pörgölődni sokkal vonzóbb, mint 1 kéz-láb törés lehetősége... Valahogy az élet úgy hozta, h thank God a bp-i irodából csak 3-an mentünk (ui. az egyik ember a teljes pereputtyát hozni akarta, de később indulva, és nem volt már szoba :)), + az 1ik külföldi kollega, és 6 ötödikes. Isteni szálloda, a sífelvonó 3 perc gyalog, az éjszakai hepalykodós rész pedig az utca túloldalán... 

Részemről csak nagy unszolásra vágtam bele a kalandba, mivel abszolút semmi téli holmim nincs, csak 1 hótaposóm... utoljára 6 évesen volt a lábamon síléc, amikor Andi barátnőm az 15 centis levélkupacra rátapadt hógombócról próbált lecsúsztatni... úgy ezt semmilyen szinten nem tekinthetjük releváns tapasztalatnak. King Julian (a cégünk tiszta madagaszkár... minden karakter megtalálható, erről később...) a tudomatutit atyja... az indulás előtt rám nézett, és megkérdezte, h majd te is ülsz a sín? Ránéztem röhögtem, és közöltem, h remélem inkább állni fogok... de igen... próbálkozom.

Multikulti környezetben vagyunk... ahol, ha 1 helyes mondatot kimondanak örülünk, ellenkező esetben hol hangosan, hol halkan derülünk. 

a nagy kalandok előtt boldogan...

Azt hiszem 4 napra mentünk Schladmingba, M. előmozdítva a jól-létemet ígért 1 oktatást... amúgy meg mondta, h ihatok 1 hüttébe… 1etlen kérésem volt a cfohoz... beszéljen az oktató angolul. Reggeli után felmentünk a felvonóval a többiek ügyesek voltak, tehát síeltek, és mivel oktatási lehetőség csak du volt, beeveztem a hüttébe, ahol simán kértem 1 mojitót, m a jagert és tsa-it nem szeretem... nagyon furán nézett rám a kis tiroli nacis pasi, a többiek meg kiröhögtek, úgyh maradt a limonádé, de aztán eljött a várvavárt óra, és Franz is megérkezett... a hó vízszintesen esett bele a képembe... és a fiatalemberrel nem nagyon beszéltünk egy nyelvet... a 2 óra roppant kimerítő és izzasztó volt, és amikor a lankákon követni kellett egész jól ment a kék és piros pályán is... a schluss und so vhogy kezelhetőnek tűnt. Persze nem bántam, h este csak inni és bulizni kellett és lekerülhetett a baromi nehéz cucc rólam. A dj persze pocsék volt és szétcsapott tücc-tüccel minden norm zenét...

Imádok szállodákban lenni, és min. 1 órán keresztül reggelizni, szépen komótosan, több körben, minden finomságot végigkóstolva... még bp-en ígéretet kaptam, h mindig velem lesznek a kollegák és nem hagynak el... mintha csak sejtettem volna, h ez reménytelen vállalkozás, hiszen általában, aki síelni tud/szeret és végre eljut odáig, nem 1 full kezdő mellett akar lavírozni, hanem élvezni azt a bármit, amit síelés/ snowboardozás közben élvezni szoktak... 
Persze jött a csavar, h a pasi – biztos lefagyott az agya a mínuszokban – két év múltán bevallotta, h első látásra szerelem volt a dolog... (és ez kölcsönös volt) és, h ne legyen 1xű a történet 1 friss (fél éves se) házasság és egy -3 hónapos magzat is ott volt a képben... én abszolút szerelempárti vagyok, de ez 1 baromi nehéz szituáció volt... (főleg, h épp akkor lábadoztam a saját érzelmi mélypontomról, ahol szintén volt feleség és gyerekek) 1átalán miért kell elvenni vkit, ha nem gondolja az ember komolyan? Miért fél vki nemet mondani? És mi nők miért nem halljuk meg, ha a pasi segélyért kiállt... mert azért a ffiak működése nem rocket science... azt mondják többnyire, amit gondolnak... nem úgy, mint mi nők... ha félnek, vagy úgy gondolják, h vminek nincs még itt az ideje... kimondják... mi meg azt gondoljuk, h majd túl lesznek rajta... és sokszor tévedünk :D... Persze hallottam azt is, h az esküvőjükön felreptetett 2 galamb közül az övé lefejelt vmi oszlopot... a család nagy derültségére... ha már előtte lebeszélni nem tudták élete ballépéséről... a galambja azért próbálta még szállítani az üzenetet a dolog üdvösségéről. 

ededül nem megy... 

Szóval ott álltam újra a hegyen a lovebirdsökkel, akiket nyilván zavarni nem akartam, hiszen tisztában voltam a súlyával, h itt és most van idejük és lehetőségük édes kettesben kötetlenül lenni, és átbeszélni minden vélt v. valós érzést... úgyh rábíztak Alinkára miután rám applikálták a léceket életem első önálló síelése előtt... mire átaraszoltam az ő kiindulópontjukra a csaj már sehol nem volt... úgyh kénytelen voltam egyedül suhanni... amolyan ijedt csirke módon tettem mindezt... óriási félsz volt bennem, m baromira begyorsultam a lankán is, és próbáltam mindig emlékezni, h schluss and so... és Franzi egyéb intelmeire, és h hogyan lassítod magad... vhogy esés nélkül elkeveredtem az első felvonóig, ami visszavitt volna a hüttébe, de persze nem működött ezért lejjebb kényszerültem, és láttam, h ott tömegek várakoznak és felvisznek... abban reménykedtem, h a kiinduló pontomhoz, ahol szépen leülhetek és megvárhatom a többieket... azt azonban elfelejtették mondani, h táblákat kell néznem, és itt 15+ pálya van... úgyh szépen beálltam a tömegbe és vártam majd 1 órát... ill. próbáltam 1 minilejtőn elevezni addig, amíg a felvonóig el lehet jutni... tekintve, h nulla ismeretem volt (pontosabban Legkedvencebbem ügyes síző, úgyh kaptam indulás előtt tőle 1 felvilágosító emailt, amit próbáltam értelmezni és eligazodni a különböző felvonó típusok között)... hátracsúsztam, és úgy láttam biztonságosnak mindenki legfőbb javában :) ha leapplikálom a léceket, ezek után simán a bakancsban állva eldőltem :D, de igyekszem nem letarolni dominóként másokat... aztán vissza kellett venni, mert csákányoshoz érkeztem, és ott odacsapódtam vkihez, h legyen szíves elmondani mit és hogy, m kb. 1 napja ismerkedem a sporttal... nem értettem, h miért mondja, h I admire u to use this... (részemről semmi csodálatra méltót nem találtam a dologban, csak fel akartam jutni, és négykézláb nem ment volna) addigra annyira kidöglöttem már, h le akartam ülni... persze rám kiabáltak, h ezt nem lehet, mert a hajlított comb alá kerül a csákány és felhúz a lécen, majd a végén ki kell csúszni... végülis vhogy sikerült a művelet, amikor is megláttam a tetőt és mindenhol a piros pályákat, rájöttem, h huppsz lehet rossz helyen jöttem fel... a kéken is alig bírtam lecsúszni, mert amikor már annyira begyorsultam, akkor kalimpáló rajzfilmfiguraként vhogy úgy helyeződött az egyensúlyom, h 1x csak állva maradtam... eljutottam egy picit lejjebb, de ott a kék pálya le volt zárva... úgyh nagy kétségbeesett sírásban törtem ki és hívtam a lovebirdsöket, h hol vagyok és jöjjenek értem, m nem jutok le, m baromi meredek... hallottam pár magyar szót, odamentem, h mégis hogy lehet innen lejutni, de nem léccel... NINCS LEFELÉ LIFT... damn :D kiborultam teljesen... mire 30 p múlva odaértek addigra vhogy megnyitott a kék pálya is, úgyh édes 3-asban mentünk le... addig nem estem... na azon a szakaszon többször is... lendületből ki a pályáról ui. félek a sebességtől, és amikor megindultam próbáltam fékezni magam, de inkább elvesztettem az egyensúlyomat... azon a szakaszon épp gyerekeket is oktattak... na ott annyira sikerült kiesnem, h totál beleestem 1 puha hókupacba... ott azt hittem, h a térdemnek annyi, mert a léc nem oldott le, cserébe magam alá tekeredett... az oktatók csak szerényen röhögtek... én nagyon... mert érzékeltem a rajzfilmfigura létemet... és a többiek velem nevettek, amikor látták, h én sem sírok... de hárman ástak és emeltek ki a hóból, ui. a léceim és a cipőim is eltűntek. Eljutottunk 1 kisebb helyre, ahol a gyerek pálya volt állításuk szerint... ott volt tárcsás és csákányos felvonó is, úgyh én a tárcsásat választottam, h azt az élményt is begyűjtsem. 

A napozóágyból a látvány

Ott én szépen beleheverdtem a napozóágyba, h kipihenjem a nagy izgalmakat, és figyeltem a tömeget, mivel ők még gyorsan elmentek csúszni és megbeszéltük, h 3-ra jönnek értem... 3/4 3-kor úgy éreztem, h mégis le kéne csúsznom egyet, és simán visszatárcsázódom, mint a rutinosak... kár volt... vhol félúton akkorát zakóztam, h leesett a lécem szana szét dobálódott ... én nem tudom a profik hogy csinálják, de kb. 40 percet próbálkoztam azzal, h visszaapplikáljam magamra... természetesen lejtőn vagy, és csúszik, és annyira ki vagy dögölve, h nem tudsz teljes erővel és súlyoddal rácsattintani... és ebben más sem tud segíteni, nem mintha bárki próbált volna... bár ott volt pont 1 snowboard technika pálya, és annak a kerítése... abban sem sikerült megkapaszkodni... naná, h sírtam... és baromira ki voltam dögölve már... utána bedühödtem, lecsatoltam a léceket és lecsattogtam gyalog... alig értem le a felvonóhoz, h visszatárcsázódjak... és amiatt is aggódtam, h elkések... persze nem sikerült... mire felértem ők sehol... kezdtem már kicsit frusztrált lenni, felhívtam őket... adtak 1 irányt, h ők hol vannak, és hol találkozunk... esve-kelve (és a szó legszorosabb értelmében) átkeveredtem vhogy, de addigra 4 elmúlt... ott kipróbáltam a kabinos beülős cuccot úgyh ott kényelmesen voltam, bár roppant ideges... túl sok volt a kaland aznapra... felértem MÉG MAGASABBRA... és persze 2 pálya volt, mindkettő piros... és ők pedig sehol... és tudtam, h hamarosan lezárják a felvonókat... és a változatosság kedvéért sírtam megint, és pánik és kétségbeesés uralkodott el rajtam. Hívtam őket, h mégis hol vannak... hát 1 másik pályánál... Jöttek fel magyarok... és hallottam, h beszélgetnek... Adri hol van? (a néma sikolyom belül megszólalt, h haló gyerekek itt vagyok...) Adri nem jött fel, mert nem tudna lejönni... (jól van... lehet mi Adrik nem a síelés bajnokai vagyunk... ez sem baj)... de persze megtörtént a rémálmom... a felvonót LEÁLLÍTOTTÁK mire ez a 2 tehetséges mr. ripley megérkezett... és a kedvükért nem indították persze útnak... iszonyúan sírtam a telefonba, h én innen tuti nem megyek le... max. lesétálhatok, de 1000 valahányszáz méteren vagyok, és idegileg és testileg is kicsit kimerülten és AZONNAL CSINÁLJANAK VMIT ÉS JÖJJENEK ÉRTEM vagy küldjenek helikoptert, m sötétedik és különben is… soha nem érek le… 5 körül járt és az utolsó lefelé menő kabin is f5-kor elment a hegy túloldaláról.  

A látszat néha csal :)

T. átvette a telefont, – és igazi filmbe illő jelenet következett, amíg Á., aki beszélt németül elkezdett vmi megoldást keresni – és úgy gondolta, ha sírva tartja bennem a lelket túlélhetem… Adri beszélj hozzám, mit látsz?... mondom havas csúcsokat, pár embert még, és 1 vörös huskyt a családjával... és a kutya mivel síel??? Hát a mancsaival, nincs rajta síléc... igazi könnyfakasztó képkockák, ahol a hős az utolsókat rúgja mielőtt lepereg előtte az élete :) "Gyorsan" kiderítették, h ők bizony fel nem jutnak értem, én viszont képtelen vagyok lesíelni, mert a kezeim/lábaim töretlenségét igyekszem megőrizni, ha már 30+éven keresztül ezt sikerült... úgyh baromira sírtam, imádkoztam, és pipa voltam, és mindezek az érzések keveredtek bennem. Találtam ott egy felvonókezelőt és megkérdeztem, h ő hogy jut le… pechemre síléccel, úgy ezt buktam. Végül arra a megoldásra jutottak, h a motorosszános hegyimentőt küldik értem, mert úgysem hagynak fent senkit, főleg sötétedés után. Amúgy annyira remegtem fent egyedül nem az idegtől... hanem a félelemtől/pániktól, h OMG. Aztán a ténytől, h jönnek értem annyira megnyugodtam, h elkezdtem nézelődni és magamba szippantani a hegységek és távolságok és a fehér hótakaró nyújtotta gyönyörű látványt, és úgy döntöttem, h barátkozom a természettel, gondoltam picit közelebb sétálok a széléhez, és ha már itt vagyok, akkor csinálok 1-2 képet... ahha 2 perc sem telt el... épp az úttól kb. 1 méternyire sem bóklásztam, amikor láttam a kis motoros fickót jött, és alig lassított majd kanyarodott is lefelé... Bordi fut, próbál integetni... hát baromira elhajtott, tehát én újra pánikol, kétségbees, bőg, telefonál, és feladatot ad a mentőosztagnak... közölte a fickó, h ő nem látott fent senkit... pláne nem kétségbeesett nőt... Á. elég erőteljesen próbálta őket meggyőzni, h higgyék el nem vagyok nyugodt és igenis le kell hozni or else, ha még 1x feljön én az út szélén very desperate módon várom... na akkor már valóban nem mozdultam egy lépést sem... és már mindenki más lement az egész nyavajás hegyről... 1xcsak megékezett a motoros, a bácsi kissé morcosan bevágta a lécemet a tartóba, engem a székbe... és baromira kellett kapaszkodnom, h ne essek le... majd lent/fent még elindították a kedvemért a liftet, ui. kizárt dolog volt, h élve lécen lejussak, úgyh szépen beültem a nagy magányomban 1 kabinba, ahol 1 ffi közölte velem vmiféle angolsággal, h végre, h megérkeztem, m rám vártak... úgy voltam vele, h ha tudná, h ÉN hogy örülök, h megérkeztem... akkor inkább befogta volna a kis csőrikéjét... persze több körös sírás után leérkeztem... és még akkor is vagy 20 p-et kellett várni a lovebirdökre, h ők is végre leérjenek, mivel ők meg épp felfelé tartottak hozzám, m bekönyörögték magukat a felvonóba. Végül 6 körül össze is futottunk volt nagy nyakbaborulás, sírás, és közöltem velük, h sokkal tartoznak :). Nem nagyon röhögtek látványosan, de h mikor fogunk tudni röhögni ezen a történeten... Nem kellett rá sokáig várni... este már a szaunába miután az összes pucér osztrák lelépett tudtunk humorizálni a történteken... de érthető okokból úgy döntöttem, h másnap nem öltöm magamra a sígúnyát... ezt a röpke pályafutást én itt befejeztem.

Me & my strawberry margarita

Az egyik estén mexikói étteremben ettünk és isteni koktélt ittunk VÉGRE!!! (FYI mindkettő nagy kedvencem, úgyh részemről teljes volt a napi stressz után az öröm!) 
A másikon pedig 1 másik falusi étterembe, majd éjszakai szánkózásra mentünk... Ott is az utolsó "menetet" kaptuk el záróra előtt... nagyon durva volt, persze a nyomok és kék zöld lila sárga foltok a test mindenféle pontján még durvábbak voltak másnap és az azt követő hetekben... Újra meg kellett tanulni szánkózni. 10en voltunk, és a sötét erdős részeken igazán félelmetes volt... hasítasz lefelé a sötétben néha olyan, mintha kizuhannál a fák közé... 1x úgy összecsattant az állkapcsom, h azt hittem kiesnek a fogaim... én rosszul értettem az irányítást, ui én kitettem a lábam arra az oldalra, amerre haladni akartam, de nem a földre... ui. anyukám már megtanított, h nem nyúzzuk le cipőnket... úgyh a végén viszont letettem, m a sarkaddal irányítod. De nem könnyű és összevissza törtük magunkat... néhol nincs kivilágítva és akkora hupplik vannak, ahol repülsz... ijesztő az is bár klassz élmény. Nekirongyoltam 1 "slow down" táblának szerencsére le nem fejeltem, de nem választott el sok. Alinkát 1x elkaszáltam... mert néha pl. húzni kell magad, mert annyira nem megy sehogy... máskor olyan sebességgel mész, h nem tudod kontrollálni. Volt, h rossz irányba kanyarodtunk... ami azt jelentette, h betonútra keveredtünk, nem volt teljesen kitáblázva... volt iszonyat nagy ugrató is... úgyh volt élményben részünk rendesen... volt, hogy csak óriási sikításokat hallottál/hallattál... így tudtuk belőni, h vajon ki merre jár... kb. fél óra 40 perc alatt sikerült is leérni... h 1 db-ban... az túlzás, de viszonylag igen... lent a krimóban gyorsan leöblítették az izgalmakat pár jagerrel, én pedig bevállaltam a sofőr szerepét.

készen állunk az újabb adrenalin
bombától túlfűtött kalandokra

Másnap, amíg ők elmentek síelni, én beültem a bárba a fekete pálya lábához és 1 forró tejeskávé és 1 laptop társaságában múlattam az időt. Figyeltem, ahogy jönnek lefelé hihetetlen technikával, és h annyira mini bábúnak tűnnek messziről… A másik helyes élmény a gyerekek, ahogy suhannak… gondolom baromira nem félnek, m alig nőttek ki a földről, tehát ha esik, akkor is közel a föld… és vhogy teljesen máshol van a súlypontjuk és a fekete pályán is hasítottak…

Hazafelé az 1. huszárvágásnál átvettem a kormányt, és beültettem őket hátra, nemcsak azért, h így az én zenei ízlésemnek hódoljunk, hanem bennem feljött minden élmény, amit a brazil susnyásban átéltem, h mennyire jó a másik közelében, és csak vele beszélni, sétálni, időt tölteni, és ha én ülök hátul, akkor meg sem tudta volna fogni a kezét, hisz elvileg én nem tudtam a dologról… úgyh előre figyeltem, zenét hallgattam, közben patakokban folyt a könnyem, mert épp n+1x a U2 ONE-ja ment, amivel viszonyom volt, hiszen így csöngtem, és vallott n+1x szerelmet, annak ellenére, h ez nem 1 szerelmes dal, ahogy el is mondta :D. Persze a happy couple szerencsére nem vette észre, h nem voltam ura a helyzetnek, és nagyon diszkréten törölgettem a könnyeimet, és amikor 1x kérdeztek, akkor határozott hangon próbáltam válaszolni. Talán több mint 5 órás volt az út, és én a saját zűrömet és felkavarodott érzelmeim örvényét próbáltam kezelni, miközben a tempomatot próbálgattam az autópályán, aztán néha megijedtem, m ha nem nyomod a gázt, akkor nem érzed az uralmat a dzsip felett, úgyh rájöttem, h azt nem a kanyarokra találták ki, hanem az egyenes utakra… Semeringnél megálltunk kajálni, és ott ettem életem legfinomabb és legfluffybb goffryját… kellett rá várni, de megérte… friss eperrel, tejszínhabbal, juharsziruppal… mennyei volt! Én híres vagyok a pancakes-emről… de még kísérleteznem kell, h ennyire habkönnyű legyen… talán a szóda lehet az oka? Nem tudom. De a lényeg az, h sok sok óra múlva begurultam a házam elé, hátrafordultam, ahol édesen összeborulva ültek, és jó pilótához illően azt mondtam: Thank u for choosing AdriAir :) Közölték, h sokkal tartoznak… I KNOW…

A végső következtetés az, h többet én síelni nem… max. kettesben az emberemmel, aki türelmes velem és/vagy együtt tanulunk, mert a síelésben van 1 jó adag báj és romantika is, de ha kihagyjuk sincs semmi baj, mert szerelmesnek lenni bárhol csodálatos.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, engem jobban megviselt ez a bimbózó románc néha, mint az érintetteket, mert én – bár horoszkópilag papírom lenne róla – nem vagyok ennyire szélsőséges érzelmileg… minden hétfőn eljutottunk oda, h nem szeretjük, és pénteken lobogtunk… ezt néha a kornak tudtam be, ui. a kis hölgy a húgommal egyidős, azaz -6 év… gyorsan körbe is kérdeztem a 8-10-12 évvel idősebb barátnőknél, h nem kapnak néha hülyét tőlem? Vagy hogy tudják ilyen nyugodtan kezelni? Mert nyilván csinál sok mindent az ember… majd elér 1 kort, bölcsebb, tapasztaltabb, és tudja, h az működik… Vukknak pedig elég nehéz elmagyarázni, h mi vár a hegytetőn, amikor most indul az aljáról… úgyh sok sok türelemmel eljutottunk odáig, h épp ma mentek édes kettesben síelni. Felvállalták egymást, imádják egymást, sok minden hülyeségen túl vannak, időközben a kisember is inkarnálódott, de még a jogi rész hátra van. Néha jobb nem belegondolni a hülye tudatos elmebeli korlátainkba, h úgyis szebb nálam, 10 évvel fiatalabb, én kevés vagyok… mert ha hallgattak volna a belső hangjukra, akkor nem kellett volna ez a vargabetű… bár nyilván a kisember épp ezt az apát és azt az anyát akarta magának kipécézni… és egy ilyen furcsán induló életet…

Én nagyon drukkoltam a dolognak, bár néha a fejemhez lett vágva, h ünneprontó vagyok, mert rákérdeztem a válás határidejére… és nagyon racionális voltam időről-időre… de ez meg az én történetem… úgy őrangyalkodtam felettük, mintha én kaptam volna 1 másik esélyt, 1 tisztán látást, h fél évvel/1 évvel korábban hogyan is lett volna áldásos kezelni a saját helyzetemet ahhoz, h megóvjam, amiről úgy éreztem, h számomra mindent jelent. Azóta mindketten távoztak a cégtől, T. épp pénteken, Á. már nyár elején, és igazi habcsókos történet… válás után jön az összeköltözés, majd esküvő és pár éven belül a közös porontyok… Kell ennél több??? Ja és ragyognak és rajonganak egymásért, óriási szenvedéllyel bírnak, úgyh ez a rollercoastert néha bepörgeti természetesen, de Love conquers it all.