Ki vagyok ÉN? Hol vagyok ÉN?

Furcsán érzem magam újra a blogírás mezején... volt 1 hangom, 1 fanyar, de számomra nagyon nagyon szórakoztató stílusom, humorom, egy görcsbe lábadt azonnalakaromhogyapáromittlegyendemoströgtön attitűdöm, ami sok szórakoztató/siralmas történettel örvendeztetett meg. Másfél évvel később itt állok, h az a hang már kissé reszelős, a PG név sem az enyém már, hogy miért is?

Mert időközben elengedtem sok görcsöt, sőt mi több, már majdnem kompromisszumot kötöttem sokszorosan önmagam ellen, amikor belógattak 1 "bábot", aki teljesítette azon vágyam, amely vágy kimondása utána azonnal lecsaptam/tagadtam, nehogymá’ megengedhessem magamnak... Majd az esemény napján, amikor már biztosan kizárt dolog, h létrejöhessen felhív 1 vadidegen, aki megteremti számomra azt, amit tk. én hoztam létre (?!) vmiféle módon odarezegtetve... és már pár órával később ott tartottunk és olyan messzire gurítottuk a pöttyöst, h amire vágytam ugyan, de kimondani még akkor nem mertem nem csak másoknak, de magamnak meg végképp nem, de már be is ültette a bogarat a fülembe, és már azon kattogtam, h ez akár OMG (oh my God), de lehetséges lehet...

Azzal az estével elindult 1 olyan lavina, amit magam sem értettem, hogyan, miért és útban voltam a világ másik oldalára fejben, amikor épp ott és akkor az itteni világban helytállni is hát siralmasan ment. És beültetett a hintába, és amikor már azt hittem, h ennél magasabbra nem szárnyalhatok, akkor 1xűen kilökött belőle... ott álltam, ledöbbenve, kiborulva, aztán pár pálinkával később még másnap reggel is kiütődve és ez a nem hiszem el, hogy lehettem ilyen hülye kategória volt... Ilyenkor azért előkerül a szívós oroszlányénem, aki eléri a célját... valahogyan. És már ott is teremtek az angyalok földi testben, akik leporoltak és segítették az álom megvalósulását. 

Visszanézve néha magam sem értem, h miért nem fogadtam el a nemet? Miért kellett ragaszkodnom ahhoz, h kimondtam, h utazom, akkor azt nem lehet visszavonni? Már tudom... a szívem és a sorsom húzott, olyan erővel, h az már elképesztő volt. A célpont razília... Joao De Deus, és a szemműtét, mert jó lett volna tovább látni az orromnál. Az a bizonyos hintából kilökő megdöbbent, amikor mondtam, h visszaültem újra és szárnyalok... ezt akkor még nem tudtam indulat nélkül és teljes nyugalommal kezelni, inkább vmi fölényes gúny volt akkor bennem. Később csak hálás tudtam neki lenni, h egyáltalán eszembe juttatta, h én vágyhatok többre, másra, jobbra. (És mivel az élet vicces, hát a Dalai Lámás reggelen ki jön elsőként szembe velem... hát bingo... egy gyors szkenn után, talán mindenki összerakta a képet, h ki is a másik, és ment a dolgára, ilyenkor gyorsan félre tudom hajtani a fejem, miközben belül mosolygok, és megköszönöm.) Persze akkor azért ott hozott ismét 1 strigulát a csalódások közé egyrészről a ffiakban, másrészt önmagamban. Ilyen kis helyes hozzáállással vágtam neki az útnak, tekintve, h láttam az útitársaimat a megbeszélésen gyorsan felmértem, h számomra érdekes, "marriage material" ffi nincs a csapatban, úgyh az esélytelenek nyugalmával készülődtem. Persze ott volt egy Buborék, akire pár héttel az út előtt felfigyeltem (akivel mint kiderült 1 évvel korábban úgy töltöttem napi 8 órát összezárva, h SEMMIRE nem emlékszem, de még rém(ület) szintjén sem :)), aztán irtó gyorsan összeraktam a képet, h hát Ő az, akit a kollegáim már annyit szídtak... nem is értettem, mert jó humorú embernek találtam. De hát mivel a fiatalember nős, többszörös apuka a jópofa dolognál tovább nem jutottam semmilyen szinten. 

razília más világ, ha Abadiániába készül az ember, vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani, ilyen a műtét utáni hús, csípős, és szex tilalom 40 napig. Mivel épp az volt a cél, h sasmadár látással térjek vissza soha ennyire még nem hangoztattam azt, h min. 2 hónapig nem akarok randizni, és nem érdekelnek a ffiak, mert nincs olyan, aki kivárná ezt velem. Nesze nekem Szellemben való bizalom...

El is jött a nagy nap, ahol a reptéren már Buborék kijelentette, h Ő velem akar lenni 1 szobában, észre sem vettem, fel sem fogtam igazán, csak közöltem, h nekem ki a szobatársam, bár előtte még megosztottam vele a kollegáim nézetét róla, és h vicces, h együtt fogunk nyaralni... Túl is lendültünk a kötelező csevejen, és már haladtunk is Lisszabon felé. Másnap reggel úgy adódott, h a mellettem lévő szék üres volt a nagy gépen, és addig helyezkedett, amíg mellém került legnagyobb örömömre, mert a másik variációt kevésbé jól bírtam volna tolerálni majd 10 órán keresztül, és elkezdtünk beszélgetni... a családjáról, és az értékrendjéről, a világnézetéről... és felnéztem lopva az égre, bár már amúgy is a fellegekben jártunk – szó szerint is – közöltem magamban magammal, h aha, Uram ilyen Társat szeretnék 10 évvel fiatalabban, gyermektelenben :D. És beszélgettünk fesztelenül, elmondhattam tét nélkül, h mire vágyom, mit szeretnék az életben, és milyen helyes élményekkel gazdagítottam már magam a "randizás" témakörében. Élveztem a társaságát, állítólag még arra is vetemedtem, h a fejemet a vállára hajtottam, miközben elaludtam – de ez kizárt dolog, mert nem tudom :D. Nagyon normális embert ismertem meg. Ahogy teltek múltak a napok azon kaptam magam, h hja beleszerettem... tekintve, h a falucska 1 főutcából és pár mellékutcából állt tk. lehetett beszélgetni, andalogni hosszú órákon át, és kicsacsogni az élet nagy dolgait a razil susnyás közepén. Teljesen más szakaszban talált ránk 1 burokban az érzés - ő több évtizedből indult kifelé, ami úgy láttam, érzékeltem, tapasztaltam szerelem volt, 2 helyes fiatal felnőtt gyümölccsel, én meg ott álltam, a de jó, h itt vagy és induljunk, mert 10 éve Rád vártam típusú lendülettel. 

Természetesen a kettő sosem nem haladt 1 irányba, bármennyire szerettük volna. Egy dologban igen, h akkor és ott, és még utána talán egy ideig egy nagyon mély és kölcsönös szerelem érzés volt, benne a 40 napos nyűggel/varázzsal, az egymásra odafigyeléssel, a hosszú éjszakákba nyúló beszélgetésekkel, a nagy tervekkel, álmokkal, még nagyobb és még elő nem törhető vágyakkal, a tiszta szívből fakadó szerelemmel... és persze 1 óriási fájdalommal, 1 családi drámával, amivel a felek nehezen birkóztak. Ott vhogy abban a forgatagban elvesztettem önmagam... ott volt rám szükség, hogy segítsek, hallgassak, fogjam a kezét, bíztassam, h minden rendben, tehát ott voltam, és az addigi kis bejáratott szingli – és oké sokszor uncsi – életem felbolydult és rögtön 3,5 másik lépett be, akikre figyelni és megfelelni kellett, mert úgy éreztem azt akarom, hiszen itt van Buborék, és én Őt szőröstűl-bőröstűl, nyűgökkel és anélkül, hiszen érte imádkoztam, megkaptam, őszinte hála és hátha túl lesz/ünk a nehéz szakaszon és egyszer csak majd kettesben, aztán majd saját többesben leszünk... Irreális elképzelés volt... de már Legkedvencebbem Anyukája is közölte az első közös ebédünkön, amikor épp az indiai elvonulásomra készültem pár éve, h "Bodri azt gondoltam rólad, h te racionálisabb vagy..." Ja... vmikor nagyon, néha meg totál nem itt vagyok. Most egy éve, h totál nyűggé lett a dolog. 

Voltatok már úgy valakivel, h mindennél jobban szerettétek és mégis nehéz? Vagy egy külön töltött éjszaka olyan fellélegzést hoz, ami ijesztő? Bár fel sem fogod igazán… és h jobban megcsavarjam a szitumat, még a saját otthonomból is kigolyóztam önmagam, és 2 szék közül a padlóra estem… Rosszul mértem fel, h mit érdemes miért beáldozni és hogyan is kellene a helyes prioritásokat megtartani, a szerelem/barátság erősségét… és ahelyett, h a kecske is jóllakott volna és a káposzta is megmaradt volna… az egyik megdöglött, a másik megrohadt…

Persze önmagamhoz híven a, b, c oldalról körbejárva, végiggondolva, megoldási lehetőségeket kigondolva oda jutottam, h nothanku, ezen nincs mit javítani. És persze olvastam kedvenc íróimtól, h amikor szakít egy pár, hiába szereti az egyik a másikat még... ő épp annyira szakít, mint az, aki már nem szereti az egyiket... különben nem hozhatta volna bele a tapasztalatába. Szóval ott volt 2 "no", ami elvileg egyetértést kellett volna hozzon, bennem mégis 1 óriási űrt fúrt. Az idő (Mr. Szaturnusz) persze helyes és kegyes, és olyan sztorikkal örvendeztetett meg, h rá pár hónapra végtelen hálával tudtam a történetre gondolni (más életekből néha könnyebb tanulni, vagy visszamenőleg megérteni a miértet, és önmagad védőmechanizmusait és a fentiek végtelen szeretetét), bár kár lenne tagadni árnyéka voltam önmagamnak és leginkább az egyedüllét esett jól, miközben még jó darabig a szülői házban voltam fizikailag fuldokolva. Aztán mire eljött a nap, h visszakaphattam az előtte lévő életemet, gyorsan zokogógörcsöt kaptam, átszaladtam a barátnőmhöz, majd haza a szülőkhöz, mert még álltam készen rá, h visszamenjek to square 1, de aztán másnap... 

Elengedés... :D háááátttt izé... h szépen és választékosan fejezzem ki magam mostanra megtörtént. Hazudhatnék, h nem jut eszembe, és már nem érdekel, h mi van vele, de igyekszem legalább magammal/magamhoz őszintének lenni. "Ütök" másokat, ha már ezerszer lerágott gumicsonton rágódnak, és ütöm magamat, ha ugyanezt teszem... de fejlődünk. 
Én olyan vagyok mint 1 kölyökkutya... az eseményeket, félelmeket az álmaimon keresztül dolgozom ki magamból... ha túl "vadra" sikerednek nagyon gyorsan inkább felébredek... csak hadd menjen... mert ha az egész pereputty jön "vizsgázgatni", kevésbé szok harmóniában lenni... aztán ha netán harmónikus az álom, akkor elgondolkozom, h ok, mit alakítottam át magamban, h ott az megtörténhetett. 

Ma már másképp látom. Az egóm és a szívem és/vagy a racionalitásom vív magammal, magamban. Egyfelől annyira leülnék vele 1 kvra, h a sok változásról az életében megkérdezzem, mert emberként minden hibájával, minden erényével nagyon szerethető/szeretem, és olyan dolgok jellemzik, amik nekem harmóniát, jó érzést tudtak hozni. Másfelől a skorpió végletességével, ami engem is jellemez megszólal egy másik hang, h miért, mi értelme lenne, levágtuk, túl vagyunk rajta, és soha többé nem kell beszélni vele.

Soha nem felejtem ki az imáimból, h helyreálljanak a dolgai, megtalálja a párját, és minden csodát megélhessen Ő is, és a "csibéi" is. Van benne persze biztos önző cél is, mert amit másnak kívánsz, azt magadnak is kívánod... másrészt viszont sokadszorra elmagyarázva és végül MEGÉRTVE a két kis lélek történetét, (amit egy éberebb időpontban természetesen szívesen be fogok pötyögni, hátha más is átértékeli az élete szereplőit), h addig nem bírtam lecsúszni anno azon a bizonyos csúszdán, amíg Drága Buborék meg nem ígérte, h mindent el fog követni azért, h megtanulhassam, amit szeretnék, mert felírtam magamnak, h én most és itt és ekkor, pöpecül, de igazán, és ez engem előrébb visz... mégha itt ebben a fizikai bőrruhában, tomboló egóval, fájó, összetört szívvel, őrültesen, elkeseredetten, reményvesztetten, becsapottan, elveszetten bírtam n+1x érezni magam, és aszittem, h itt a világ vége, és most azonnal álljon meg (ebben nagy segítségemre volt Ally McBeal :D http://www.youtube.com/watch?v=pBDshBhjOcE), mert értelmetlen ez az egész, meg különben is, hova tudná az AtyaÚrIsten (OMG) ezt még fokozni, amikor elég magas, értelmes, humoros, szép a foga, szép a keze, teszik is és még szerelmes is vagyok úgy, ahogy eddig sosenem, és minden egyéb kvalitással rendelkezett, ami számomra érték, és kizárt dolog, h ilyen létezik még 1 és jajj de szegény én most már aztán mi is lesz velem és hol van a holnap és lesz-e, van-e és honnan jön, de még inkább, h OTT VAGYUNK MÁR??? Aztán 1xcsak ezek lecsendesülnek. 

Rám száll a nyugalom, a bizalom, jön az életkedv, és igazi mélyről jövő hálát és szeretetet tudok érezni. Néha ordítva kimondanám, még neki is, h csodálatos ember. Mert mennyire jó érzés tud lenni, ha valaki elmondja nekünk, h szeret. És valóban... aztán vannak persze olyanok is, akiktől meghallgatjuk, de jó ok, és akkor mi van, mert ez nem dob fel, mert ez a történet számomra nem fontos. 

Na ezek a párbeszédek maradtak fent magamban, magammal... Kicsit lassú ütemet diktálok/tam, mert az üresség tud ijesztő lenni, amikor kelsz és fekszel, de nem vagy szerelmes... nincs meg az a fogaskerék, ami görget belülről láthatatlan atomreaktorként... Ekkor jön a hit, és a vágy, ami hajt valaki felé, akit csak a szívedben, lelkedben ismersz, miközben átadod magad a sorsodnak, az életednek (Márai is "megénekelte már"), és az Atyának, a lehető legnagyobb alázattal, de fél szemmel mindig a pálya széle felé sandítva, h lásd, h "ott vagyunk már"? És itt visszatérhetnék a kezdetemhez... 

furcsa állapot ez... itt állok a végletes jellememmel, a 600 fokon égésemmel, a beülök a sarokba típusú nyugalmammal, az életem párjával akarok lenni érzésével, a házasságos, családalapítós mániámmal, a fellélegzésemmel, h úúúú de jó, h szabad vagyok, és nincs se férj, gyerek, és "mónika szobája" épp olyan lehet, amilyennek az adott pillanatban elviselem, a fanatizmusaimmal és a nemtörődömségemmel, a pótcselekvéseimmel, a valódi igazi céljaimmal, a barátságaimmal, az egyedüllétemmel... és mindegyiket tudom élvezni, hol így, hol úgy... de már egyre jobban, h a rekedtes hang valami igazivá, valami egyedivé váljon, az igazi valódi Önmagammá, aki mindenre rá tud csodálkozni, és őszintén kacagva azt mondani, h "ANNYIRA SZÉP TÖRTÉNET", mert abban benne van az élet-, de önmaga-, és így a világ/mindenség szeretete is.