Exek és reakciók

Ma már úgy gondolom, h jó szinte teljesen megszakítani a kapcsolatot, ha a szerelem véget ér.

Az idő minden sebet előbb vagy utóbb DE begyógyít... elvileg. De riasztó beidegződéseket is hagyhat.

Az első igazi szerelmetes kapcsolatom épp 10 éve ért véget... az addigi lelki társam egy idegenné vált. Ezt, és az esküvő meg nem történtét, és azt, h elvett 1 hasonló karakterű lányt, majd 2 év alatt, de feldolgoztam truely, madly, deeply... Néha néha összefutottunk pár évente 1x, majd két szó után már mentünk is tovább a saját társaságunkkal szórakozni. Az utóbbi 3-4 évben kerültem a szórakozóhelyeket, így nem is láttam.

Nyáron azonban történt vmi. A barátnőm házába költözött, és ott a druszámmal éldegél. Láttam őket, és nem őt, hanem a hölgy kávé bőrét tudtam beazonosítani... nem azt, akivel több, mint 5 évet eltöltöttem...

Aztán pár héttel később mentünk strandolni, de előbb leugrottunk a piacra, és ahogy a liftajtó kinyílt ott állt teljes életnagyságban az exvőlegényem... annyira örültem neki, h látom, h legszívesebben megöleltem volna, de aztán vártam türelmesen, h két puszival üdvözöljük egymást... majd vmi olyasmi történt, ami igazán megdöbbentett... táncikálni/ringatózni kezdett, pörgette a keze ügyében lévő szatyrot, énekelgette a felcsendülő telefoncsörgését, és összevissza beszélt a perc töredéke alatt... és időutazás történt... ott állt előttem az a huszonéves srác, akibe én valaha a fejem búbjáig bele voltam szerelmesedve. Miután kiléptünk az ajtón odafordultam a barátnőmhöz, h mindig így viselkedik? Nem, ezt én váltom ki belőle... ezen én jót röhögtem, mert feldolgozhatta volna már, ami történt.

És jöjjön egy másik érem másik oldala.

Tavasszal találkoztam egy másik ex-szerelememmel, akivel 8 éve volt kapcsolatom 1 év alatt n+1x szakítottunk, mert kicsit gyerekes és kicsit nős volt, és ez már akkor sem volt a legjobb kombó, és nem erről álmodtam. A duma még mindig megvolt és a kétértelmű célozgatások, aztán kegyesen megmutatták ismét, h he is just not that into me, amit újra nyugtáztam, ahogy már korábban annyiszor. Van, h évekig várod, h vki kimondja azt, amiről mindigis álmodtál... majd elhagyja a száját, és csak annyit tudsz mondani, h szerettelek, feldolgoztam, továbbléptem, ez ma már nem számít, beszéljünk másról... ugyanakkor mélyen legbelül, ha igazán őszinte vagy magadhoz, akit valóban szerettél nem tudod nem szeretni, hisz annyit sem te, sem ő nem változol... emberként mindenképp, még ha a szerelem érzése el is száll. És ezzel nincs is baj. Nem bánom, ha nem tudok róla, és nem beszélünk, a régi telefonszámokat sem őrzöm, és kerülöm, h telefonon tartsuk a "taccsot", semmi értelme, ha már egyszer begyógyultak a sebek. A minap azonban a cégnél felmerült egy igény, és én az az állatorvosi ló vagyok, aki nem bír nem megosztani és nem segíteni... még akkor sem, ha többnyire szívás a vége, mert nem egy hálás feladat. Telefonszám híjján, a céges telefonszámok okozta némaság miatt elkezdtem pörgetni az agyamat, mert a száma minimálisan változott. Eszembe jutott egy kombináció, tárcsáztam... a pulzusom 5000 lett, nincs válasz. Szó szerint remegő kézzel írtam sms-t, h kit próbáltam elérni, és a monogramomat. Mindeközben a szívem a torkomban dobogott, majd kiesett a kezemből a telefon, és  nem dícsértem meg magam, h ugyanazokat a tüneteket produkáltam, mint kapcsolatunk hajnalán, amikor még volt tétje a történetnek. Aztán pár perc után ott volt az a hang, aminek a búgásáért egyszer valaha mindent megadtam volna, majd, amikor kinőttem már az ikrek típusú "lyukatbeszélekahasadba,helcsábítsalak,vagyújraabűvkörömbevonjalak,ésotttartsalak" már hatástalan volt... éjjel aztán jött még sms, h mennyire örül, h előkerültem... engem munka után alig lehet utolérni telefonon, mert nem vagyok rájuk cuppanva... így másnap reggel meg is találtam az üzenetet, amire tényleg csak annyit tudtam reagálni, amit gondoltam... h én el sem vesztem soha... És tényleg nem... a címem nem változott az évek során, bármerre is költöztem ki/be időlegesen, a telefonszámaim is csak az utóbbi pár hónapban, úgyh hagyjuk ibi..., aki keres, az megtalál, ha akar a mai világban főleg...  Van úgy veletek, h azért nem tudtok lelkesek és kedvesek lenni a másikkal, nehogy félreértés legyen belőle? Nem biztos, h irányában, hanem akár magatok felé is... Ezzel a ffival pont így vagyok... van bennem, vmi elutasító flegmaság, mert egyet tudok..., h visszaülni abba a hintába, amiből az évek során kiszálltam, már NEM AKAROK. És eszembe jut a 23 éves énem, és látom én, értem én, h mi vonzott benne, és majd 10 évvel később ugyanolyan sármos, és a magassága az egyenesen lenyűgöző :D, mert imádom, ha 190+-os a ffi, mert akkor én annyira kényelmesen, kis filigrán mancikaként be tudok kuckózódni a széles vállai alá, h öröm és boldogság... de ott van csomó minden, amit viszont ma már nem akarok... az iskolás gyerekeit, a bizalmatlanságot... és azt sem értem, h akkor még házas korában, miért hittem, h ez a pasi úgy, ahogy van kell nekem... szerelmes voltam ez leszögezhető. De hát mindigis  vette a rezgéseimet, úgyh röhögtem, h legutóbb már ő is felvette azt a nagyon tárgyilagos munkára szorítkozó kommunikációt, úgyh ez rendben is volt... és a légzésem is visszament a normál teknősbéka pulzus szerintivé... Az első kapcsolatfelvétel alatt is max. a lova hogyléte felöl voltam képes érdeklődni, hiszen a gyerekeivel nem találkoztam, a legutóbbi colos nővel való (v)iszonya sem érdekelt. Úgyh marad, h figyelem a postát, h megérkezzen a küldemény, és átadjam a kollégáknak a történetet.