Jöjjön, aminek jönnie kell... a mese a két kis Lélekről

Megtaláltam sok sok oldalt átböngészve, amit kerestem... és szeretném megosztani egyik kedvenc íróm kis meséjét a két kis Lélekről. Ezzel egyúton szeretném mély hálámat és köszönetemet kifejezni életem Barátságos Lelkeinek, és az életem Kis Lelkeitől csak azt szeretném kérni... EMLÉKEZZETEK... és ha néha felejtünk, mert igen, mindig jön vki, aki nyomkodja a gombunkat, ahelyett, h átmenne a túloldalra v. balra el... előbb vagy utóbb eszünkbe jut. Remélem Ti is annyira fogjátok élvezni, mint én, mégha párás szemmel az olvasás döcögősebben megy... 

Neale Donald Walsch - A Kis Lélek és a Nap

Egyszer volt, sose volt, volt egyszer egy Kis Lélek, aki így szólt Istenhez: „Tudom, Ki Vagyok!" Isten erre azt mondta: „Hát ez nagyszerű! És ki vagy?" A Kis Lélek így kiabált: „A Fény vagyok!" Isten széles mosolyra húzta az ajkát: „Úgy bizony! - mondta. -Te a Fény vagy." 
A Kis Lélek nagyon boldog volt, hogy sikerült rájönnie, amire a Királyságban élő minden léleknek rá kellett jönnie. „Tyű – mondta a Kis Lélek –, ez szuper!” De az, hogy tudta, ki ő, hamarosan már nem volt elég számára. A Kis Lélek rém izgatott lett, és most már Azzá szeretett volna Válni, Aki Volt.

Így hát a Kis Lélek visszament Istenhez – ami minden lélek számára, aki tényleg az szeretne Lenni, Aki Ő, egész jó ötlet –, és így szólt hozzá: „Helló Isten! Most már, hogy tudom, ki vagyok, lehetek Az, Aki Vagyok?” Isten pedig így felelt: „Úgy érted, Az szeretnél Lenni, Ami már úgyis Vagy?” „Hát, – mondta a Kis Lélek – egy az dolog, hogy tudom, hogy Ki Vagyok, de egész más dolog tényleg Az Lenni, Aki Vagyok. Érezni szeretném, milyen a Fénynek lenni!” „De hát Te már így is a Fény vagy” – ismételte Isten mosolyogva. „Igen, de tudni szeretném, hogy ez milyen érzés!” – kiabált a Kis Lélek. „Nos – mondta nevetve Isten –, azt hiszem, erre számíthattam volna. Te mindig is szertetted a kalandokat.”

Ekkor azonban Isten elkomolyodott. „Csakhogy van egy kis gond…” „Micsoda?” – kérdezte a Kis Lélek. „Nos, a Fényen kívül nincs semmi más. Tudod, semmi más nem teremtettem, csak Ami Te Vagy, és így nem olyan egyszerű megtapasztalnod magad Akként, Ami Vagy, hisz nincs semmi, ami nem vagy.” „Há?!” – motyogta a Kis Lélek, aki most már egy kicsit össze volt zavarodva. „Gondolj csak bele! – mondta Isten. – Olyan vagy, mint egy gyertya a Napban. Ott éldegélsz, együtt egy millió, egy trilli-billió másik gyertyával, akik a Napot alkotják. És a nap nélküled nem lenne a Nap. De nem ám! Hisz akkor az egy olyan nap lenne, amiből hiányzik az egyik gyertya… És az egyáltalán nem a Nap lenne, hisz nem sütne olyan fényesen. Úgyhogy az a nagy kérdés, hogy hogyan tapasztald meg magad a Fényként, amikor a Fény kellős közepén élsz.” „Hát – élénkült meg a Kis Lélek –, te vagy Isten. Találj ki valamit!”

Isten újra elmosolyodott: „Már kitaláltam – mondta. – Mivel mikor a Fényben vagy, nem láthatod magadat mint a Fény, majd körülveszünk sötétséggel.” „Mi az a sötétség?” – kérdezte a Kis Lélek, és Isten így válaszolt: „Az, ami nem vagy.” „Félni fogok a sötéttől?” – kiáltott fel a Kis Lélek. „Csak, ha úgy döntesz – felelte Isten. – Voltaképp igazán nincs mitől félned, hacsak nem te határozol úgy, hogy van. Tudod, mi találjuk ki az egészet. Megjátsszuk magunkat.” „Áh!” – mondta a Kis Lélek, és máris jobban érezte magát.

Isten akkor elmagyarázta neki, hogy ahhoz, hogy bármit megtapasztalhasson, annak épp az ellentéte fog megjelenni. „Ez nagy ajándék – mondta Isten –, mert enélkül nem tudhatnád, hogy mi milyen. A Hideg nélkül nem tudhatnád, milyen a Meleg, a Fel nélkül nem tudhatnád, milyen a Le, a Gyors nélkül, hogy milyen a Lassú. Nem tudnád, melyik a Bal, ha nem lenne Jobb, melyik az Itt, ha nem lenne Ott, mikor van a Most, ha nem lenne az Akkor. Így – vonta le a következtetést Isten –, mikor sötétséggel vagy körülvéve, ne rázd az öklöd, és ne kiabálj, és ne átkozd a sötétséget. Ehelyett légy a Fény a sötétben, és ne dühöngj emiatt. Akkor majd megtudod, Ki Vagy Valójában, és a többiek is rájönnek. Hadd ragyogjon a Fényed, hogy mindenki lássa, milyen különleges vagy!”

„Úgy érted, helyénvaló, hogy a többiek lássák, milyen különleges vagyok?” – kérdezte a Kis Lélek. Isten nevetett. „Nagyon is helyénvaló! De ne feledd, hogy a ’különleges’ nem azt jelenti, hogy ’jobb’. A maga módján mindenki különleges, bár erről sokan megfeledkeztek. Ők majd csak akkor értik meg, hogy nagyon is jó dolog, hogy különlegesek, ha látják, hogy neked jó, hogy te különleges vagy.” „Tyű! – mondta a Kis Lélek, és örömében táncra perdült, nevetett és ugrabugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok?” „Igen, és máris hozzáfoghatsz” – mondta Isten, aki együtt nevetett, ugrabugrált és táncolt a Kis Lélekkel.

„Miféleképp szeretnél különleges lenni?” „Miféleképp szeretnék? – kérdezett vissza a Kis Lélek. – Ezt nem értem.” „Nos – magyarázta Isten –, a Fénynek lenni különleges dolog, de különlegesnek lenni nagyon sokféleképp lehet. Különleges, ha kedves vagy. Különleges, ha szelíd vagy. Különleges, ha kreatív vagy. Különleges, ha türelmes vagy. Ki tudsz még mást is gondolni, ahogyan különleges lehetsz?” A Kis Lélek egy pillanatig csöndben ült, aztán felkiáltott: „Rengeteg módját tudom, hogyan lehet különlegesnek lenni! Különleges, ha segítőkészek vagyunk. Különleges, ha együttérzők vagyunk. Különleges, ha barátságosak vagyunk. Különleges, ha figyelmesek vagyunk másokkal!” ”Igen – hagyta jóvá Isten. – És te is lehetsz mindez, vagy lehetsz olyan módon különleges, ahogy te szeretnél, amikor csak akarsz. Ezt jelenti, hogy a Fény vagy.”

„Tudom, mi akarok lenni, tudom, mi akarok lenni! – jelentette ki izgatottan a Kis Lélek. – Úgy akarok különleges lenni, hogy megbocsátó vagyok. Vagy megbocsátónak lenni nem különleges?” „De az – biztosította Isten a Kis Lelket. – Az nagyon különleges.” „Oké – mondta a Kis Lélek. – Én az akarok lenni. Megbocsátó akarok lenni. Így akarom megtapasztalni magam.” „Jó – mondta Isten. – De van itt még valami, amit tudnod kell.”

A Kis Lélek most már kezdett egy kicsit türelmetlenné válni. Úgy tűnt, hogy mindig van valami bonyodalom. „Miről van szó?” – sóhajtott a Kis Lélek. „Nincs senki, akinek megbocsáss.” „Senki?!” A Kis Lélek alig bírta elhinni, amit hallott. „Senki” – ismételte meg Isten. – Minden, amit teremtettem, tökéletes. Az egész Teremtésben nincs egyetlen lélek sem, aki nálad kevésbé tökéletes lenne. Nézz csak körül!”

A Kis Lélek akkor vette észre, hogy hatalmas tömeg gyűlt össze. Lelkek érkeztek közelről s távolról, az egész Királyságból, mert elterjedt a híre, hogy a Kis Lélek fantasztikus beszélgetést folytat Istennel, és mindenki hallani akarta, miről diskurálnak. Ahogy a Kis Lélek végigjártatta a szemét a számtalan egybegyűlt lelken, kénytelen volt elismerni, hogy Istennek igaza van. Egyikük sem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé nagyszerűnek vagy kevésbé tökéletesnek, mint ő maga. Olyan bámulatos látvány volt a rengeteg lélek, ahogy együtt voltak, és olyan ragyogó volt a Fényük, hogy a Kis Lélek alig bírta rájuk emelni a tekintetét.

„Akkor hát kinek bocsátanál meg?” – kérdezte Isten. „Nahát, ez így egyáltalán nem lesz jó hecc! – morgolódott a Kis Lélek. – Úgy akartam megtapasztalni magam, mint Aki Megbocsátó. Tudni szerettem volna, milyen érzés így különlegesnek lenni.” És a Kis Lélek megtanulta, milyen érzés szomorúnak lenni...

Ekkor azonban előlépett a tömegből a Barátságos Lélek. „Ne aggódj, Kis Lélek – mondta a Barátságos Lélek. – Majd én segítek neked.” „Tényleg? – ragyogott fel a Kis Lélek. – De hát mit tehetnél?!” „Hát, majd én teszek róla, hogy legyen kinek megbocsátanod.” „Igazán?!” „Hát persze – csacsogott a Barátságos Lélek. – Majd én megjelenek a következő életedben, és elkövetek ellened valamit, amit majd jól megbocsáthatsz.” „De miért? Miért tennél ilyet?! – kérdezte a Kis Lélek. – Te, aki olyan tökéletes Lény vagy?! Te, aki olyan sebességgel rezegsz, és így olyan Fényes vagy, hogy alig bírom rád emelni a tekintetemet?! Miért lassítanád le annyira a rezgésedet, hogy a ragyogó Fényed elsötétüljön és elhomályosuljon? Mi okod lenne rá, hogy te, aki olyan könnyű vagy, hogy a csillagokon rophatsz táncot, és a gondolataid szárnyán szelheted át az egész Királyságot, megjelennél az én életemben, és annyira elnehezítenéd magad, hogy el tudj követni egy ilyen gonosz dolgot?” „Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek. – Azért teszem meg, mert szeretlek.”

A Kis Lélek meglepődött a válasz hallatán. „Ne ámuldozz! – mondta a Barátságos Lélek. – Hisz te is megtennéd értem ugyanezt. Vagy nem emlékszel? Óh, számtalanszor táncoltunk már együtt, te meg én. Egy örökkévalóságon és minden korokon át táncoltunk mi ketten. Minden időkön át, rengeteg helyen játszottunk együtt. Csak nem emlékszel rá.”

„Mindketten voltunk már Minden. Voltunk már a Fent és a Lent, a Bal és a Jobb. Voltunk már az Itt és az Ott, az Akkor és a Most. Voltunk már a Férfi és a Nő, a Jó és a Rossz, mindketten voltunk már az Áldozat és a Gonosztevő. Szóval már nagyon sokszor összefogtunk, te meg én, hogy biztosítsuk egymás számára a tökéletes lehetőséget, hogy Kinyilváníthassuk és Megtapasztalhassuk Azt, Akik Valójában Vagyunk. Úgyhogy – magyarázta tovább a Barátságos Lélek –, majd én megjelenek a következő életedben, és ezúttal én leszek a ’rossz’. Elkövetek ellened valami iszonyatos dolgot, és akkor te majd megtapasztalhatod magadat, mint olyat, Aki Megbocsát.” „De hát mit fogsz tenni – kérdezte a Kis Lélek, egy kissé nyugtalanul –, ami olyan szörnyű lesz?” „Óh – kacsintott rá a Barátságos Lélek –, majd csak kieszelünk valamit.”

Ekkor azonban a Barátságos Lélek komolyra fordította a szót, és halkan így szólt: „Tudod, egy dologban igazad van.” „Miben?” – érdeklődött a Kis Lélek. „Le kell lassítanom a rezgésemet, és nagyon nehézzé kell válnom ahhoz, hogy elkövethessem ezt a nem-nagyon-szép dolgot. Úgy kell tennem, mintha valami olyan volnék, ami nagyon idegen tőlem. Úgyhogy cserébe kérni szeretnék tőled egy szívességet.” „Óh, kérj bármit, akármit! – kiáltotta a Kis Lélek, és örömében táncra perdült, és dalra fakadt. – Megbocsátó leszek, megbocsátó leszek!”

A Kis Lélek ekkor észrevette, hogy a Barátságos Lélek továbbra is nagyon csöndes. „Mi az? – kérdezte a Kis Lélek. – Mit tehetek érted? Angyal vagy, hogy hajlandó vagy ezt megtenni a kedvemét!” „Hát persze, hogy a Barátságos Lélek angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Sose feledd, hogy én csak angyalokat küldök hozzád!” A Kis Lélek ezért igazán nagyon szerette volna teljesíteni a Barátságos Lélek kérését. „Mit tehetek érted?” – kérdezte ismét a Kis Lélek. „Abban a pillanatban, mikor megütlek és megkínozlak – válaszolta a Barátságos Lélek, – abban a pillanatban, amikor elkövetem ellened a lehető legszörnyűbb dolgot, abban a pillanatban…” „Igen? – szakította félbe a Kis Lélek. – Akkor?” „Akkor jusson eszedbe, hogy Ki Vagyok Valójában. „Óh, persze, hogy eszembe jut majd!” – kiáltotta a Kis Lélek. – Ígérem! Mindig emlékezni fogok rá, ahogy itt és most látlak!” „Jó – mondta a Barátságos Lélek –, mert tudod, olyan nagyon kell majd tettetnem magam, hogy én magam nem fogok emlékezni rá. És ha te sem emlékszel majd rá, hogy Valójában Milyen Vagyok, lehet, hogy aztán nagyon sokáig nem fog eszembe jutni. És ha elfelejtem, hogy KI Vagyok, akkor megeshet, hogy te is elfelejted, hogy Ki Vagy, és akkor mindketten elvesztünk. Akkor várnunk kell, míg egy harmadik lélek eljön hozzánk, és eszünkbe idézi, hogy Kik Vagyunk.” „Nem, erre nem lesz szükség! – ígérte meg újra a Kis Lélek. – Emlékezni fogok rád! És meg fogom köszönni neked ezt az ajándékot, hogy lehetőséget adtál nekem, hogy megtapasztaljam magam Akként, Ami Vagyok.”

Így hát megegyeztek. A Kis Lélek belevetette magát az új életébe, izgatottan, hogy a Fény lehet, ami olyan különleges, és várakozással telve, hogy úgy lehet különleges, hogy Megbocsátó lesz. És türelmetlenül várta, hogy megtapasztalhassa magát, mint Aki Megbocsát, és hogy megköszönje minden léleknek, hogy ezt számára lehetővé teszi. És új élete minden pillanatában, amikor egy új lélek jelent meg a színen, akár örömöt hozott számára, akár bánatot – de főleg, ha bánatot hozott –, a Kis Lélek felidézte magában, amit Isten mondott: „Sose feledd – mosolygott Isten –, én csak angyalokat küldök hozzád!”

Forrás: http://www.spiritualis.eu/?menu=news&id=27

Ki vagyok ÉN? Hol vagyok ÉN?

Furcsán érzem magam újra a blogírás mezején... volt 1 hangom, 1 fanyar, de számomra nagyon nagyon szórakoztató stílusom, humorom, egy görcsbe lábadt azonnalakaromhogyapáromittlegyendemoströgtön attitűdöm, ami sok szórakoztató/siralmas történettel örvendeztetett meg. Másfél évvel később itt állok, h az a hang már kissé reszelős, a PG név sem az enyém már, hogy miért is?

Mert időközben elengedtem sok görcsöt, sőt mi több, már majdnem kompromisszumot kötöttem sokszorosan önmagam ellen, amikor belógattak 1 "bábot", aki teljesítette azon vágyam, amely vágy kimondása utána azonnal lecsaptam/tagadtam, nehogymá’ megengedhessem magamnak... Majd az esemény napján, amikor már biztosan kizárt dolog, h létrejöhessen felhív 1 vadidegen, aki megteremti számomra azt, amit tk. én hoztam létre (?!) vmiféle módon odarezegtetve... és már pár órával később ott tartottunk és olyan messzire gurítottuk a pöttyöst, h amire vágytam ugyan, de kimondani még akkor nem mertem nem csak másoknak, de magamnak meg végképp nem, de már be is ültette a bogarat a fülembe, és már azon kattogtam, h ez akár OMG (oh my God), de lehetséges lehet...

Azzal az estével elindult 1 olyan lavina, amit magam sem értettem, hogyan, miért és útban voltam a világ másik oldalára fejben, amikor épp ott és akkor az itteni világban helytállni is hát siralmasan ment. És beültetett a hintába, és amikor már azt hittem, h ennél magasabbra nem szárnyalhatok, akkor 1xűen kilökött belőle... ott álltam, ledöbbenve, kiborulva, aztán pár pálinkával később még másnap reggel is kiütődve és ez a nem hiszem el, hogy lehettem ilyen hülye kategória volt... Ilyenkor azért előkerül a szívós oroszlányénem, aki eléri a célját... valahogyan. És már ott is teremtek az angyalok földi testben, akik leporoltak és segítették az álom megvalósulását. 

Visszanézve néha magam sem értem, h miért nem fogadtam el a nemet? Miért kellett ragaszkodnom ahhoz, h kimondtam, h utazom, akkor azt nem lehet visszavonni? Már tudom... a szívem és a sorsom húzott, olyan erővel, h az már elképesztő volt. A célpont razília... Joao De Deus, és a szemműtét, mert jó lett volna tovább látni az orromnál. Az a bizonyos hintából kilökő megdöbbent, amikor mondtam, h visszaültem újra és szárnyalok... ezt akkor még nem tudtam indulat nélkül és teljes nyugalommal kezelni, inkább vmi fölényes gúny volt akkor bennem. Később csak hálás tudtam neki lenni, h egyáltalán eszembe juttatta, h én vágyhatok többre, másra, jobbra. (És mivel az élet vicces, hát a Dalai Lámás reggelen ki jön elsőként szembe velem... hát bingo... egy gyors szkenn után, talán mindenki összerakta a képet, h ki is a másik, és ment a dolgára, ilyenkor gyorsan félre tudom hajtani a fejem, miközben belül mosolygok, és megköszönöm.) Persze akkor azért ott hozott ismét 1 strigulát a csalódások közé egyrészről a ffiakban, másrészt önmagamban. Ilyen kis helyes hozzáállással vágtam neki az útnak, tekintve, h láttam az útitársaimat a megbeszélésen gyorsan felmértem, h számomra érdekes, "marriage material" ffi nincs a csapatban, úgyh az esélytelenek nyugalmával készülődtem. Persze ott volt egy Buborék, akire pár héttel az út előtt felfigyeltem (akivel mint kiderült 1 évvel korábban úgy töltöttem napi 8 órát összezárva, h SEMMIRE nem emlékszem, de még rém(ület) szintjén sem :)), aztán irtó gyorsan összeraktam a képet, h hát Ő az, akit a kollegáim már annyit szídtak... nem is értettem, mert jó humorú embernek találtam. De hát mivel a fiatalember nős, többszörös apuka a jópofa dolognál tovább nem jutottam semmilyen szinten. 

razília más világ, ha Abadiániába készül az ember, vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani, ilyen a műtét utáni hús, csípős, és szex tilalom 40 napig. Mivel épp az volt a cél, h sasmadár látással térjek vissza soha ennyire még nem hangoztattam azt, h min. 2 hónapig nem akarok randizni, és nem érdekelnek a ffiak, mert nincs olyan, aki kivárná ezt velem. Nesze nekem Szellemben való bizalom...

El is jött a nagy nap, ahol a reptéren már Buborék kijelentette, h Ő velem akar lenni 1 szobában, észre sem vettem, fel sem fogtam igazán, csak közöltem, h nekem ki a szobatársam, bár előtte még megosztottam vele a kollegáim nézetét róla, és h vicces, h együtt fogunk nyaralni... Túl is lendültünk a kötelező csevejen, és már haladtunk is Lisszabon felé. Másnap reggel úgy adódott, h a mellettem lévő szék üres volt a nagy gépen, és addig helyezkedett, amíg mellém került legnagyobb örömömre, mert a másik variációt kevésbé jól bírtam volna tolerálni majd 10 órán keresztül, és elkezdtünk beszélgetni... a családjáról, és az értékrendjéről, a világnézetéről... és felnéztem lopva az égre, bár már amúgy is a fellegekben jártunk – szó szerint is – közöltem magamban magammal, h aha, Uram ilyen Társat szeretnék 10 évvel fiatalabban, gyermektelenben :D. És beszélgettünk fesztelenül, elmondhattam tét nélkül, h mire vágyom, mit szeretnék az életben, és milyen helyes élményekkel gazdagítottam már magam a "randizás" témakörében. Élveztem a társaságát, állítólag még arra is vetemedtem, h a fejemet a vállára hajtottam, miközben elaludtam – de ez kizárt dolog, mert nem tudom :D. Nagyon normális embert ismertem meg. Ahogy teltek múltak a napok azon kaptam magam, h hja beleszerettem... tekintve, h a falucska 1 főutcából és pár mellékutcából állt tk. lehetett beszélgetni, andalogni hosszú órákon át, és kicsacsogni az élet nagy dolgait a razil susnyás közepén. Teljesen más szakaszban talált ránk 1 burokban az érzés - ő több évtizedből indult kifelé, ami úgy láttam, érzékeltem, tapasztaltam szerelem volt, 2 helyes fiatal felnőtt gyümölccsel, én meg ott álltam, a de jó, h itt vagy és induljunk, mert 10 éve Rád vártam típusú lendülettel. 

Természetesen a kettő sosem nem haladt 1 irányba, bármennyire szerettük volna. Egy dologban igen, h akkor és ott, és még utána talán egy ideig egy nagyon mély és kölcsönös szerelem érzés volt, benne a 40 napos nyűggel/varázzsal, az egymásra odafigyeléssel, a hosszú éjszakákba nyúló beszélgetésekkel, a nagy tervekkel, álmokkal, még nagyobb és még elő nem törhető vágyakkal, a tiszta szívből fakadó szerelemmel... és persze 1 óriási fájdalommal, 1 családi drámával, amivel a felek nehezen birkóztak. Ott vhogy abban a forgatagban elvesztettem önmagam... ott volt rám szükség, hogy segítsek, hallgassak, fogjam a kezét, bíztassam, h minden rendben, tehát ott voltam, és az addigi kis bejáratott szingli – és oké sokszor uncsi – életem felbolydult és rögtön 3,5 másik lépett be, akikre figyelni és megfelelni kellett, mert úgy éreztem azt akarom, hiszen itt van Buborék, és én Őt szőröstűl-bőröstűl, nyűgökkel és anélkül, hiszen érte imádkoztam, megkaptam, őszinte hála és hátha túl lesz/ünk a nehéz szakaszon és egyszer csak majd kettesben, aztán majd saját többesben leszünk... Irreális elképzelés volt... de már Legkedvencebbem Anyukája is közölte az első közös ebédünkön, amikor épp az indiai elvonulásomra készültem pár éve, h "Bodri azt gondoltam rólad, h te racionálisabb vagy..." Ja... vmikor nagyon, néha meg totál nem itt vagyok. Most egy éve, h totál nyűggé lett a dolog. 

Voltatok már úgy valakivel, h mindennél jobban szerettétek és mégis nehéz? Vagy egy külön töltött éjszaka olyan fellélegzést hoz, ami ijesztő? Bár fel sem fogod igazán… és h jobban megcsavarjam a szitumat, még a saját otthonomból is kigolyóztam önmagam, és 2 szék közül a padlóra estem… Rosszul mértem fel, h mit érdemes miért beáldozni és hogyan is kellene a helyes prioritásokat megtartani, a szerelem/barátság erősségét… és ahelyett, h a kecske is jóllakott volna és a káposzta is megmaradt volna… az egyik megdöglött, a másik megrohadt…

Persze önmagamhoz híven a, b, c oldalról körbejárva, végiggondolva, megoldási lehetőségeket kigondolva oda jutottam, h nothanku, ezen nincs mit javítani. És persze olvastam kedvenc íróimtól, h amikor szakít egy pár, hiába szereti az egyik a másikat még... ő épp annyira szakít, mint az, aki már nem szereti az egyiket... különben nem hozhatta volna bele a tapasztalatába. Szóval ott volt 2 "no", ami elvileg egyetértést kellett volna hozzon, bennem mégis 1 óriási űrt fúrt. Az idő (Mr. Szaturnusz) persze helyes és kegyes, és olyan sztorikkal örvendeztetett meg, h rá pár hónapra végtelen hálával tudtam a történetre gondolni (más életekből néha könnyebb tanulni, vagy visszamenőleg megérteni a miértet, és önmagad védőmechanizmusait és a fentiek végtelen szeretetét), bár kár lenne tagadni árnyéka voltam önmagamnak és leginkább az egyedüllét esett jól, miközben még jó darabig a szülői házban voltam fizikailag fuldokolva. Aztán mire eljött a nap, h visszakaphattam az előtte lévő életemet, gyorsan zokogógörcsöt kaptam, átszaladtam a barátnőmhöz, majd haza a szülőkhöz, mert még álltam készen rá, h visszamenjek to square 1, de aztán másnap... 

Elengedés... :D háááátttt izé... h szépen és választékosan fejezzem ki magam mostanra megtörtént. Hazudhatnék, h nem jut eszembe, és már nem érdekel, h mi van vele, de igyekszem legalább magammal/magamhoz őszintének lenni. "Ütök" másokat, ha már ezerszer lerágott gumicsonton rágódnak, és ütöm magamat, ha ugyanezt teszem... de fejlődünk. 
Én olyan vagyok mint 1 kölyökkutya... az eseményeket, félelmeket az álmaimon keresztül dolgozom ki magamból... ha túl "vadra" sikerednek nagyon gyorsan inkább felébredek... csak hadd menjen... mert ha az egész pereputty jön "vizsgázgatni", kevésbé szok harmóniában lenni... aztán ha netán harmónikus az álom, akkor elgondolkozom, h ok, mit alakítottam át magamban, h ott az megtörténhetett. 

Ma már másképp látom. Az egóm és a szívem és/vagy a racionalitásom vív magammal, magamban. Egyfelől annyira leülnék vele 1 kvra, h a sok változásról az életében megkérdezzem, mert emberként minden hibájával, minden erényével nagyon szerethető/szeretem, és olyan dolgok jellemzik, amik nekem harmóniát, jó érzést tudtak hozni. Másfelől a skorpió végletességével, ami engem is jellemez megszólal egy másik hang, h miért, mi értelme lenne, levágtuk, túl vagyunk rajta, és soha többé nem kell beszélni vele.

Soha nem felejtem ki az imáimból, h helyreálljanak a dolgai, megtalálja a párját, és minden csodát megélhessen Ő is, és a "csibéi" is. Van benne persze biztos önző cél is, mert amit másnak kívánsz, azt magadnak is kívánod... másrészt viszont sokadszorra elmagyarázva és végül MEGÉRTVE a két kis lélek történetét, (amit egy éberebb időpontban természetesen szívesen be fogok pötyögni, hátha más is átértékeli az élete szereplőit), h addig nem bírtam lecsúszni anno azon a bizonyos csúszdán, amíg Drága Buborék meg nem ígérte, h mindent el fog követni azért, h megtanulhassam, amit szeretnék, mert felírtam magamnak, h én most és itt és ekkor, pöpecül, de igazán, és ez engem előrébb visz... mégha itt ebben a fizikai bőrruhában, tomboló egóval, fájó, összetört szívvel, őrültesen, elkeseredetten, reményvesztetten, becsapottan, elveszetten bírtam n+1x érezni magam, és aszittem, h itt a világ vége, és most azonnal álljon meg (ebben nagy segítségemre volt Ally McBeal :D http://www.youtube.com/watch?v=pBDshBhjOcE), mert értelmetlen ez az egész, meg különben is, hova tudná az AtyaÚrIsten (OMG) ezt még fokozni, amikor elég magas, értelmes, humoros, szép a foga, szép a keze, teszik is és még szerelmes is vagyok úgy, ahogy eddig sosenem, és minden egyéb kvalitással rendelkezett, ami számomra érték, és kizárt dolog, h ilyen létezik még 1 és jajj de szegény én most már aztán mi is lesz velem és hol van a holnap és lesz-e, van-e és honnan jön, de még inkább, h OTT VAGYUNK MÁR??? Aztán 1xcsak ezek lecsendesülnek. 

Rám száll a nyugalom, a bizalom, jön az életkedv, és igazi mélyről jövő hálát és szeretetet tudok érezni. Néha ordítva kimondanám, még neki is, h csodálatos ember. Mert mennyire jó érzés tud lenni, ha valaki elmondja nekünk, h szeret. És valóban... aztán vannak persze olyanok is, akiktől meghallgatjuk, de jó ok, és akkor mi van, mert ez nem dob fel, mert ez a történet számomra nem fontos. 

Na ezek a párbeszédek maradtak fent magamban, magammal... Kicsit lassú ütemet diktálok/tam, mert az üresség tud ijesztő lenni, amikor kelsz és fekszel, de nem vagy szerelmes... nincs meg az a fogaskerék, ami görget belülről láthatatlan atomreaktorként... Ekkor jön a hit, és a vágy, ami hajt valaki felé, akit csak a szívedben, lelkedben ismersz, miközben átadod magad a sorsodnak, az életednek (Márai is "megénekelte már"), és az Atyának, a lehető legnagyobb alázattal, de fél szemmel mindig a pálya széle felé sandítva, h lásd, h "ott vagyunk már"? És itt visszatérhetnék a kezdetemhez... 

furcsa állapot ez... itt állok a végletes jellememmel, a 600 fokon égésemmel, a beülök a sarokba típusú nyugalmammal, az életem párjával akarok lenni érzésével, a házasságos, családalapítós mániámmal, a fellélegzésemmel, h úúúú de jó, h szabad vagyok, és nincs se férj, gyerek, és "mónika szobája" épp olyan lehet, amilyennek az adott pillanatban elviselem, a fanatizmusaimmal és a nemtörődömségemmel, a pótcselekvéseimmel, a valódi igazi céljaimmal, a barátságaimmal, az egyedüllétemmel... és mindegyiket tudom élvezni, hol így, hol úgy... de már egyre jobban, h a rekedtes hang valami igazivá, valami egyedivé váljon, az igazi valódi Önmagammá, aki mindenre rá tud csodálkozni, és őszintén kacagva azt mondani, h "ANNYIRA SZÉP TÖRTÉNET", mert abban benne van az élet-, de önmaga-, és így a világ/mindenség szeretete is.

Exek és reakciók

Ma már úgy gondolom, h jó szinte teljesen megszakítani a kapcsolatot, ha a szerelem véget ér.

Az idő minden sebet előbb vagy utóbb DE begyógyít... elvileg. De riasztó beidegződéseket is hagyhat.

Az első igazi szerelmetes kapcsolatom épp 10 éve ért véget... az addigi lelki társam egy idegenné vált. Ezt, és az esküvő meg nem történtét, és azt, h elvett 1 hasonló karakterű lányt, majd 2 év alatt, de feldolgoztam truely, madly, deeply... Néha néha összefutottunk pár évente 1x, majd két szó után már mentünk is tovább a saját társaságunkkal szórakozni. Az utóbbi 3-4 évben kerültem a szórakozóhelyeket, így nem is láttam.

Nyáron azonban történt vmi. A barátnőm házába költözött, és ott a druszámmal éldegél. Láttam őket, és nem őt, hanem a hölgy kávé bőrét tudtam beazonosítani... nem azt, akivel több, mint 5 évet eltöltöttem...

Aztán pár héttel később mentünk strandolni, de előbb leugrottunk a piacra, és ahogy a liftajtó kinyílt ott állt teljes életnagyságban az exvőlegényem... annyira örültem neki, h látom, h legszívesebben megöleltem volna, de aztán vártam türelmesen, h két puszival üdvözöljük egymást... majd vmi olyasmi történt, ami igazán megdöbbentett... táncikálni/ringatózni kezdett, pörgette a keze ügyében lévő szatyrot, énekelgette a felcsendülő telefoncsörgését, és összevissza beszélt a perc töredéke alatt... és időutazás történt... ott állt előttem az a huszonéves srác, akibe én valaha a fejem búbjáig bele voltam szerelmesedve. Miután kiléptünk az ajtón odafordultam a barátnőmhöz, h mindig így viselkedik? Nem, ezt én váltom ki belőle... ezen én jót röhögtem, mert feldolgozhatta volna már, ami történt.

És jöjjön egy másik érem másik oldala.

Tavasszal találkoztam egy másik ex-szerelememmel, akivel 8 éve volt kapcsolatom 1 év alatt n+1x szakítottunk, mert kicsit gyerekes és kicsit nős volt, és ez már akkor sem volt a legjobb kombó, és nem erről álmodtam. A duma még mindig megvolt és a kétértelmű célozgatások, aztán kegyesen megmutatták ismét, h he is just not that into me, amit újra nyugtáztam, ahogy már korábban annyiszor. Van, h évekig várod, h vki kimondja azt, amiről mindigis álmodtál... majd elhagyja a száját, és csak annyit tudsz mondani, h szerettelek, feldolgoztam, továbbléptem, ez ma már nem számít, beszéljünk másról... ugyanakkor mélyen legbelül, ha igazán őszinte vagy magadhoz, akit valóban szerettél nem tudod nem szeretni, hisz annyit sem te, sem ő nem változol... emberként mindenképp, még ha a szerelem érzése el is száll. És ezzel nincs is baj. Nem bánom, ha nem tudok róla, és nem beszélünk, a régi telefonszámokat sem őrzöm, és kerülöm, h telefonon tartsuk a "taccsot", semmi értelme, ha már egyszer begyógyultak a sebek. A minap azonban a cégnél felmerült egy igény, és én az az állatorvosi ló vagyok, aki nem bír nem megosztani és nem segíteni... még akkor sem, ha többnyire szívás a vége, mert nem egy hálás feladat. Telefonszám híjján, a céges telefonszámok okozta némaság miatt elkezdtem pörgetni az agyamat, mert a száma minimálisan változott. Eszembe jutott egy kombináció, tárcsáztam... a pulzusom 5000 lett, nincs válasz. Szó szerint remegő kézzel írtam sms-t, h kit próbáltam elérni, és a monogramomat. Mindeközben a szívem a torkomban dobogott, majd kiesett a kezemből a telefon, és  nem dícsértem meg magam, h ugyanazokat a tüneteket produkáltam, mint kapcsolatunk hajnalán, amikor még volt tétje a történetnek. Aztán pár perc után ott volt az a hang, aminek a búgásáért egyszer valaha mindent megadtam volna, majd, amikor kinőttem már az ikrek típusú "lyukatbeszélekahasadba,helcsábítsalak,vagyújraabűvkörömbevonjalak,ésotttartsalak" már hatástalan volt... éjjel aztán jött még sms, h mennyire örül, h előkerültem... engem munka után alig lehet utolérni telefonon, mert nem vagyok rájuk cuppanva... így másnap reggel meg is találtam az üzenetet, amire tényleg csak annyit tudtam reagálni, amit gondoltam... h én el sem vesztem soha... És tényleg nem... a címem nem változott az évek során, bármerre is költöztem ki/be időlegesen, a telefonszámaim is csak az utóbbi pár hónapban, úgyh hagyjuk ibi..., aki keres, az megtalál, ha akar a mai világban főleg...  Van úgy veletek, h azért nem tudtok lelkesek és kedvesek lenni a másikkal, nehogy félreértés legyen belőle? Nem biztos, h irányában, hanem akár magatok felé is... Ezzel a ffival pont így vagyok... van bennem, vmi elutasító flegmaság, mert egyet tudok..., h visszaülni abba a hintába, amiből az évek során kiszálltam, már NEM AKAROK. És eszembe jut a 23 éves énem, és látom én, értem én, h mi vonzott benne, és majd 10 évvel később ugyanolyan sármos, és a magassága az egyenesen lenyűgöző :D, mert imádom, ha 190+-os a ffi, mert akkor én annyira kényelmesen, kis filigrán mancikaként be tudok kuckózódni a széles vállai alá, h öröm és boldogság... de ott van csomó minden, amit viszont ma már nem akarok... az iskolás gyerekeit, a bizalmatlanságot... és azt sem értem, h akkor még házas korában, miért hittem, h ez a pasi úgy, ahogy van kell nekem... szerelmes voltam ez leszögezhető. De hát mindigis  vette a rezgéseimet, úgyh röhögtem, h legutóbb már ő is felvette azt a nagyon tárgyilagos munkára szorítkozó kommunikációt, úgyh ez rendben is volt... és a légzésem is visszament a normál teknősbéka pulzus szerintivé... Az első kapcsolatfelvétel alatt is max. a lova hogyléte felöl voltam képes érdeklődni, hiszen a gyerekeivel nem találkoztam, a legutóbbi colos nővel való (v)iszonya sem érdekelt. Úgyh marad, h figyelem a postát, h megérkezzen a küldemény, és átadjam a kollégáknak a történetet. 

Egy másik én...

Lassan két éve elkezdtem írni, aztán ilyen-olyan okok miatt abbamaradt... utána TÚÚÚÚLLL boldog voltam, aztán meg TÚÚÚÚÚLLLL boldogtalan, és most itt vagyok. 1 évvel később, újra harmóniában önmagammal, no meg a Dalai Láma áldásával...

A régi blogom hogylétére irányuló kérdéssel elindult 1 brainstorming, h mi is a jelszavam, és a felhasználónevem... aztán miután ránéztem, és már nem én vagyok az, aki azt írta, úgy döntöttem, h bezárom... és ezt új fejezetet ezennel MEGNYITTATOM :D.

A témák hasonlóak, mert az érdeklődési kör nem változott, maximum az, ahogy én magam látom, és araszolok körülötte... legyenek azok akár a férfiak, a barátságok, a spirituális élményeim, az úton való haladásom, és a racionális világom.

Egy éve, h véget ért az a kapcsolat, amire azt gondoltam, h Ő AZ, RÁ VÁRTAM, és végre megérkezett - a füles természetesen elmaradt, inkább csak öleltem Őt. Most már úgy érzem hálás vagyok magamnak, h túléltem. Visszafelé érzelmi ködfelhő nélkül gyönyörűen látni, h mi történt. Néha húzom az orrom, h hogy lehettem ennyire liba, néha kételkedem a történtek és az érzelmek valódiságában... hol úgy érzem hibáztam, hol őt érzem hibásnak. Aztán a nap végén már minden rendben és békében van, és azt mondom a "fentieknek"/Istennek, h Atyám minimum ilyet kérek, vagy ennél jobbat. Imádom, h megtapasztalhattam, h létezik az a fajta kapcsolat, amire vágyom, és bár számtalan külső tényező homlok egyenest az ellentéte volt annak, amit én magam racionálisan választanék... ott és akkor 1 utazás burkában megtörtént az, amit úgy találnánk a szótárban, h IGAZI SZERELEM. Én igazán hősszerelmes típus vagyok, aki sokszor hitte már, h megérkezett... ez itt sem volt máshogy, és mégis teljesen más volt. Hallottam már/álmodtam már mindent elsörprő érzelemről... megéltem... és felkészítem/ttem magam arra, ami ennél még jobb, mert megvan az összetartás, az egymás iránti felelősség, és az együtt gondolkodás... ahogy a közös célok is.

Már nincs bennem kétség, hogy egy nőies lelkű férfi is bír férfias lenni :) Ezt 8-10 évembe telt megérteni és ma már nem esik nehezemre ezt elfogadni, pedig derekasan küzdöttem és sírtam is a dolgon. Én elég kemény és határozott bírok lenni, és miközben visszavonultam önmagamban a darabjaimért azon kaptam magam, h csend és vmiféle lágyság növekszik belül. De hát ezen dolgozom is több oldalról. 

Honnan indultam? Elvesztettem minden racionalitásomat, és hittem és bíztam, h amit a társam mondd - amit legalábbis akkor és ott meghallottam - az úgy van, és az "szent"... majd vhogy keddről szerdára elfáradt a dolog. Én gyengébb voltam, olyan mélyen találtam magam, ahol még eddig sosem... 1 hétig, mint 1 zombi, csak azért vettem levegőt, mert azt a tudatalatti vezérli, és önfenntartani kötelező, azalatt az áhított 8 kg leszaladt... Azon kaptam magam, h vágytam valamire már évek óta, h az amúgy sem őrült nagy súlyom "álom" legyen... aztán ott voltam, h jééé, a mérleg azt mutatja, amit szerettem volna... bár a külvilág inkább ijesztőnek találta a markáns változást. Hónapok múlva még az étvágyam helyrebillentésével is csak fogytam... a 10 évvel ezelőtti önmagammá. Döbbenetes az ember teste vagy inkább testtudata... mennyire torz. Nagyon rövid belül már épp akkorának láttam magam, mint voltam... egyedül onnan tudtam, h ez hamis kép, hogy minden lógott rajtam, és roppant hálás voltam a gyűjtögető önmagamnak, h őrizgettem az esélytelenek nyugalmával olyan göncöket, amik évek óta nem jöttek rám, és ezeket a kincseket nyáron jól ki is használtam.

Folyamatos belső párbeszédben vagyok Önmagammal, az Univerzummal, Istennel. Átalakult a munkahelyem, a kapcsolataim, a barátságaim... már nem ragaszkodom, az utóbbi időben a "terápia része" a "Most múlik pontosan" hallgatása a Csík zenekar előadásában...
(http://www.youtube.com/watch?v=D6RaU9n4ZuI&feature=related) szeretem a hegedűt, már gyerekkorom óta, de az elengedésben még nem jeleskedem. Illetve egyénfüggő, voltak, akik után nem nyúltam, mert "engedem hadd menjen...", voltak, akik visszaérkeztek, és vannak, akik szorosabbak lettek, vagy épp maradtak a változásban.

Imádom a barátaimat. Döbbenetes, h 1 jókor kimondott szó, vagy 1 bíztatás akkorát lök rajtad, h kigyalogolnál a világból... örömmel.

Legkedvencebbem osztrákiába "szakadt", és több, mint 1 év után és 3 hónap aktív időponttologatás után eljött a nagy nap, h meglátogathassam Őt és a férjét. Az, h úgy feltöltődtem, mintha heteket töltöttem volna ott, az 1 dolog... ami ott várt viszont az megindító... Tudom, h figyel, szeret, törődik... de h ennyire... ez a tudtam, csak nem sejtettem esete, mert eddig nem mondta mit művel... de nyilvánvalóvá vált,  h ő látja bennem azt, amit néha én még nem... és már neveli A csokromat :DDD... mert ránézett és tudta, h Bodrinak jó lesz, mert illik hozzá, és életben tartja, mert eljön az idő, amikor ez lesz a legégetőbb probléma :). A barátságunk döbbenetes... az "isn't it love" kategória... képes volt akkor írni, h hippie ideje felkelni, amikorra húztam az órámat, h kiérjek a vonathoz... és ez csak egy a számtalan összehangolt cselekedetünk közül :D állítólag valaha testvérek voltunk réges rég... biztos a jó fajtából valók.

Aktívan követem a csillagtitkok és a csillagmag írásait, néha megnézem, h ez mit jelent a saját életemben, és én az elmúlt időszakot belül éltem meg... dolgozom 1 módszerrel magamon/másokon. Aztán úgy döntöttem oda kell tolni az energiákat, amiből a legtöbbet hozhatok ki önmagam miatt. És mit ad Isten fejlődnek az érzékelőim... gondolok vkire, előkerül, átsiklik egy gondolat, valóra válik. Hozza a kihívásokat is, mert a Dalai Láma is megmondta, h kicsit bele kell feszülni a dolgokba... imádságokért semmit nem adnak... cselekedni is kell... ma pl. a reggeli nagy harmóniámban azon kaptam magam, h képtelen vagyok kijutni a lakásból "elszakadt a menet"??? És annyira nem vagyok filigrán, h a rácsok között átlebegtessem magam. És vésővel kalapáccsal és 1 adag frusztrációval próbálom leverni a zárat, miközben a kihangosított telefonba kiabálom Apának, h nem megy, és nem vagyok ffi... - korábban úgyis írtam már, h antitálentum vagyok szerelési dolgokban, bár időről-időre megpróbálkozom vele... de pár kalapácsütéssel (igen, a kezem sem maradt ki... lehet mosolyogni...) később már rohantam a mh-emre. - Ez a hely majd megér 1 misét, mert a legmókásabb hely, pedig volt már pár mh-em.

Még nem tudom, h mit fogok kihozni ebből a blogból, vagy milyen gyakran fogok írni... csak arra lettem figyelmes a 7végén, h 2010-04-22-én írt vki 1 nagyon helyes üzenetet a régi blogomra... 

Lelkes Olvasóközönség
Beírom ide is, hátha itt feltűnőbb... :)

Kedves Művésznő!

Érdeklődnék, hogy mikor tetszik megörvendeztetni a lelkes
olvasóközönséget, egy újabb gyöngyszemmel?

Üdvözlettel,
A néma tömegek

Megkérdeztem a barátnőimet, h Ők voltak? De nem... tehát van, aki olvassa...

Reméljük a legjobbakat, h az életem szolgáltat klassz történésekkel, és érdemes lesz megosztani is. 

So mára zárszóként annyi, h I'm back in town :D