India part 2... - A kezdetektől...

Az utcatáblák egyike... mindegyiken
Baba egy tanítása olvasható :)

Kezdjük az elején... 2006-ban a névnapomon volt a szokásos "évnyitó" ex-mantrás nyitószeánsz Riginél, ahova mindig hívott vérfrissítésként 1-2 új arcot, azért is, h az információra éhes társaság több nézőponttal és perspektívával bővüljön... Ebbe a társaságba csöppent bele Ivi, a bohém, világjáró, életművész, "love all - serve all", szívtől-szívig pasi, aki többször megjárta Indiát. Említettem már valaha, h ÉN SZKEPTIKUS VAGYOK? A cinizmusom és a szkepticizmusom vállvetve rohannak, h ki érjen oda előbb, és ki csapja le a labdát... Jelen esetben az utóbbi győzött. Elkezdett mesélni Babánál szerzett élményeiről, a csodákról, amit megélt, a manifesztációkról, h 1-2 laza körzés és a semmiből teremt vibutit (szent hamut - van még készleten 1 nagyobb mennyiség, ha szeretné vki kipróbálni), gyűrűket, láncokat stb. és előhúzott 1 láncot, amit magánál hordott, h azt kapta. 1xűen tátott szájjal hallgattam, magával ragadott a történet, és vmi eszeveszett vágy ébredt bennem, h nekem ezt látnom kell. Hangosan csak annyit mondtam, h basszus, értem, h megtörténhet, és el is hiszem, de NEM HISZEM EL. Muszáj ezt a saját szememmel látnom. És vhogy nagyon erős 17 mp-et rezegtethettem ki tisztán magamból, hisz hihetetlen módon és nagyon gyorsan manifesztálódott az egész az életemben. 17 mp már elég Abraham (Hicks) szerint, h akkora energiamennyiség gyűljön fel, h ha nincs kétség és nega energia, és lógva hagyjuk a dolgot - elengedjük, akkor az lelke békességében megvalósul... mintha megírtuk volna az AtyaÚrIstennek a levelet, bedobtuk volna a postaládába, és mivel helyes a címzés, meg is kapja, és mivel rendes "gyerek" válaszol is rá. Na vmi ilyesmi történhetett velem. (Persze, amikor annyira ügyes vagyok, h kérek és megadatik, le szoktam ülni magamban csendben, h megkeressem magamban az érzést, a módozatot, ahogy képes voltam rá... hátha találok 1 jó mintát, amit életem kevésbé harmóniában lévő területein is tudnék alkalmazni - még nincs meg tudatosan az önmagamból a tejóceánt kiköpülő gépezet tudatos indítógombja, de nem adom fel.)

Azt hiszem annyira felpörgetett ott a sztori, h elkezdtem bújni a netet, és egyre több infót befogadni Babáról, a működéséről. Kaptam és vettem is könyveket, olvastam a csodákról, és csak az zakatolt bennem, h látnom kell, át kell éljem, meg kell tapasztaljam, mert ilyen nincs és mégis van? Ezzel én elvoltam, elkezdtem összerakni, h hogyan is fogom feltörni a malacperselyt, az év végi jutiból, és hogy kéne összesakkozni az egészet, h elmenjek 1 hónapra, mert ha messzire utazik az ember, akkor 1-2 hét nem elég. Aztán a karácsonyi vacsorán kaptunk még plusz ajándékként 1 utazási vouchert... az enyém Bangaloreba szólt, a többieké Mallorcára. Elsírtam magam az örömtől, h ok, akkor mennem "kell".
Az volt a terv, h Ivi jön velem, de Rigi is, mert mindig az volt a vágya, h saruval körbejárja Indiát, 1 hátizsákkal (kb. úgy, mint Joey Európát...), 1xűen, mert "unja" az ezüstkanál ízét, és az 5+*-os helyeket. Hetente ültünk össze megváltani a világot, beszélgettünk, Ivi végeláthatatlan sztorikkal állt elő, és mesélte, h milyen dolgokkal fogok kint szembesülni, rendületlenül nyomta az indai angol akcentust, csak, h szokjam az ívet... és az összes európai embernek csak "gusztustalanként" aposztrofálható dolgot elmondta, illusztrálta, amire persze én mindig húztam az orrom, h hagyjon mááá békén... és majd én ugrom a léceket (és ott Puttaparthiban sokszor, ahelyett, h kiborultam volna, h mancika az arcomba büfög és társai... helyette eszembe jutott Ivi és csak röhögtem, és nyugtáztam, h ja... a srác nem túlzott).

Végig gondoltam, h mikor szeretnék utazni, mettől meddig, befoglaltam a repülőjegyet, még 1 ideig hívogattam a többieket, h összefésüljük az időpontot, h kinek, mikor, meddig... aztán jött az érzés, és gondolom nem mondok újat azzal, h ha a fejembe veszek vmit, akkor tűzön-vízen át, de én bizony véghezviszem, és eljutottam arra a pontra, h aki bújt, aki nem, én megyek... Február végére már össze is állt az időpont, a kollégák hozzám igazították az ő szabijukat, úgyh el is csendesedett bennem a dolog. Olvastam, és belül készülődtem, de már elengedtem a történetet, úgyis arra a félévre a belső béke elérése volt a fő cél, kizárva a hímneműeket az életemből, m elegem lett belőlük. Néha álmodtam, h ott vagyok, vagy, h leégett a lakásom, de ahogy húztuk le a falat mint, amikor disznóölésnél kaparod le a fekete égett cuccot és ott a lózsaszín rész..., na nekem ott a fekete alatt narancssárga volt, és utána egy falusi utcán találtam magam, és kincseket találtam... aztán ahogy közeledett az utazás ideje, egyre többször összeszorult a gyomrom és elkezdtem sírni, h én hülye vagyok... miért nem megyek inkább én is tengerpartra és mocskosul barnán térnék vissza, ahelyett, h elvonulok, meditálni, egyedül, a világ másik oldalára, ahol azért se nem fehérek, se nem túúúl egészségesek a népek (bár Baba és az ő gyógyító ereje miatt nem kételkedtem), de még meg kellett küzdeni az anyai aggodalmakkal, h OLTASSAM BE MAGAM MALÁRIA ELLEN, és 1 fél gyógyszertári árukészletet is megvásároltam, csak, h mindenki nyugodt lehessen, miközben én nem hiszek az ilyesmiben. Mert hiszek a sorsomban, és ha épp itthon kell a fejemre essen 1 tégla, megtörténik, ha pedig el kell utaznom hozzá, akkor pedig ott /Anya viszont mindig próbálkozik... amikor Canadában éltem, akkor az volt a mániája, h 2001. május 5-re legyek otthon, mert 6 bolygó együtt fog állni és itt a világvége - nem jöttem haza, oszt csak túléltük valahogy :)/. Nem hiszek a véletlenekben, és nem halni mentem oda, mert még van egy csomó megvalósításra váró tervem, kezdve ott, h találkozom Életem Párjával, bfdr, h, csh, k, m, gy... úgyh korántsem voltam és a mai napig sem vagyok kész az életfeladatommal. De természetesen beoltódtam, gyogyikat is vittem, amiket kint elajándékoztam hónap végén a még ott tartózkodóknak...
Sóval és borssal 1xcsak eljött az idő, h a könnyek itthon elfogytak, bepakoltam, és ott találtam magam 1 gyönyörű füzettel, amit elkezdtem megtölteni az élményekkel, gondolatokkal.
Aki ismer, azt tudja, h nem vagyok hetyegős, barátkozós típus. Ha épp nem irónikus/cinikus énem brillírozik, akkor kedves, mosolygós vagyok, de ha vagyok valahol, és nem beszélgetek senkivel is jó, nem kell mindig kaviár. Úgyh ferihegyen szépen leültem, még beszéltem Legkedvencebbemmel, ui. mire én visszajöttem ő már el is repült Montreálba, mert őt IS hajtotta a sorsa... Sokáig nem értettem, h miért nem bírt várni 3 napot, h megérkezzek... és szépen elbúcsúzhassak tőle, kivigyem a reptérre, mert ő viszont hosszú-hosszú útra indult; fél évre, v. 1 évre, már magam sem tudom... De kos, és még nálam is makocsabb :) ő is eldöntötte, hát ment. Frankfurton keresztül mentem, és ott leverekedtem magam a gépinduláshoz, hát ott már szembesülnöm kellett, h hova is utazom. Asszem a két kezem elég lett volna megszámlálni a fehér bőrűeket. Utazás előtt persze még voltam angyallátóknál, és mondták, h Indiában éltem, és bla,bla,bla... és a repülőn majd találkozom 1 lánnyal, akivel egy szobában tudok lenni, így ez sem okoz majd békétlenséget... aha... elvackolódtam 2 indiai mellé, apa-fia, akik hazai kajákat tömtek, néha megkínáltak, de nothanku. Pár szót beszéltünk a fent említett okokból kifolyólag, és többnyire aludni próbáltam, és elvoltam a gondolataimmal, h OMG megváltozik az életem, vagy így, vagy úgy, de nem leszek ugyanaz, mint aki elment, és végülis ez volt a cél.

az alázat gyakorolható,
áldás kérhető/kapható

Az érkezésről már beszámoltam az előző post-ban. Talán a hitről érdemes beszélni.
Én templomba nem igazán jártam/ok, bár 11 évesen kifogásoltam, h születésem után "csak" névadóm volt, ezért önerőből megkeresztelkedtem (ja gyerekkorom óta sok mást is csináltam önerőből, ahogy beszélgettünk a szülőkkel, nem voltam soha 1 elveszett gyerek, és fiatal nőként is ellöknek, felállok - ok néha meg is hempergek a sárba, és baromira sajnálom magam, de végén csak szépen leperegnek a dolgok és újra nyitott szívvel és hittel megyek előre), iskolában hittanra jártam, mert foglalkoztatott az Isten kérdés... Jézust láttuk, ismertük, de sokszor sétáltam haza kisiskolásként, az eget bámulva, gyönyörködve a bárányfelhőkben, és filozofálva, h hogy is nézhet ki Isten, és létezik? És majd akkor hiszem, ha látom... Néha aztán buzgón imádkoztam, mert a rokonok közül beteg lett az 1ik nagybácsi... de különösebb (v)iszonyunk nem volt. Indiába érkezve értettem én, h Baba Isten kifejeződése a földön, örültem is a formának, tisztelem is, persze... de lsd. a "babaruha" konfliktust, én nem tartom magam "vad" hívőnek. Ezt beszéltük ott a lányokkal is, h én nem tudom Istent magam fölé helyezni - főleg mióta magamévá tettem Neale Donald Walsh tanításait, és a kedvenc könyvem tőle a Barátságban Istennel. Én szeretek a barátja lenni, vagy, h kevésbé tűnjön nagyképűnek, szeretem, ha a barátom, és úgy beszélgethetek vele, ahogy bármelyik barátnőmmel, bizalmasommal (és számtalan előnnyel indul hozzájuk képest - kezdve azzal, h mindig jelen és velem van, még akkor is ha épp vak vagyok, és bár lehet nem hallom... mindig válaszol). A kérdezz felelek dolgot Indiában bőségesen gyakoroltam, eleinte csodának tűnt, aztán rájöttem, h ez 1 természetes folyamat. Te földi halandó kérdezel és Ő a mindenható válaszol. Hol szavakkal, hol tettekkel, hol másokon keresztül... és lehet, h jókat mosolyog magában, h még nem unta meg... még mindig tesztel... de ha kérsz, megadatik mindig...

A virágkompozíciókat minden nap frissen készítették a sévák.

Mondták, h Sai Baba formája a pillangó és illata a jázmin... aha... és Ő annyira van "leharcolva" a fizikai testében, amennyire szar állapotban van a világ. És amikor én földi mivoltában néztem, 1 cuki öregurat láttam, aki magatehetetlen szinte, és kisautóval + tolókocsival hozzák-viszik, és ilyenkor összeszorult a gyomrom, és potyogtak a könnyeim... Persze Legkedvencebbem szerint én mindenen és bármikor tudok sírni... (kivéve a saját dolgaimon, ott valahogy elfogytak idővel a könnyek... ha kipréseltem 3-4 cseppet, akkor nálam az már a "zokogtam" kategória...). No szóval az első alkalmak tk. megfigyeléssel teltek, semmi áhítat, semmi elmélyedés... csak megfigyelés... és persze a belső párbeszédek... Annyira öreg, szegény, magatehetetlen, vajon fel tud állni? Vajon képes még a trükkjeire? Tud a semmiből teremteni? Miért nem gyógyítja meg a testét, ha Ő Isten? Miért nem akar rendesen közlekedni? Hisz más idős emberek is vannak, és van aki jó kondiban (lásd Robert Detzler az SVT Atyja, aki egyidős vele, és mégis jó egészségnek örvend - és alig várom, h ezt élőben is megnézzem). És ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlódtak részemről bele a semmibe, ő pedig úgy döntött, h válaszol... értsd úgy, h feltettem a kérdésemet és 1-2 napon belül pl. felállt a székéből, teremtgetett dolgokat ajiba, volt, h mentem telefonálni, és 1 nő sem volt a közelbe, és éreztem a jázmin illatot... de a legnagyobb örömöm mindenképp az volt, ahogy a pillangókkal játszott... És a konferencián beszédet is mondott, ahol külön kiemelte, h ne sajnáljatok, és lássatok túl a formán, mert ő köszöni szépen jól van... so erre közvetlenül ő maga telugu nyelven elcsacsogva adta meg a választ... el voltam alélódva, h még erre is válaszol, és arra, amire kiváncsi voltam konkrétan, és tényleg meghallgatja a nyünyüimet :) odavoltam...
A terem, ahol a darshanok voltak (nem tudom a nevét már) fény nélküli, kikövezett, bár nincsenek ablakai, csak kb. 1 méter magas kőfal körbe, ezért joggal gondoltam, h nem a pillangók elsődlegesen kedvelt helyei... aha... nap, mint nap kaptam valamit, aminek örülhettem... és h még 19-re lapot is húzzon a pillangó rászállt az előttem ülő (értsd benne az aurámba, karnyújtásnyira SE) lány hajába... csak mert bennem volt egy "úgyselehet", mindig megmutatta, h lehet még annál is több... őőőőőőőőő hát nem mondanám ingerszegénynek a környezetet, mert a szivárvány minden színében pompáztak az emberek, de az egyik kedvenc időtöltésem  a pellangók figyelésével telt... amíg 1xcsak 1 nagy db eltűnt a semmibe... a mai napig nem tudom hogy és magyarázatom sincs rá, csak 1 emlékkép, h sétáltam, követtem, és a köv. pillanatban kikerekedtek a szemeim, mert eltűnt 1 kis szikra kíséretében... biztos káprázat, maradjunk annyiban.
Azt hiszem az elfogadást lehetett gyakorolni ott bőven... a legjobb az volt, a mikor 1 nagyon apró értsd 1-2 hónapos csecsemővel érkezett a nő, akit lerakott 1 vékony anyagra A HIDEG KŐRE... és ott ringatta... mindezt a műveletet hajnal 6-tól volt alkalmam megfigyelni... majd huppsz a kisembernek tele lett a pelusa épp  Baba érkezése előtt, tehát kiszaladtak... most mondjam azt, h megérte ezért hajnalok hajnalán felkelni... és persze én gyerekpárti vagyok, sőt, aki ismer, az tudja, h van jópár kisember, akiket rajongva szeretek, de eléggé felhúztam a szemöldököm, és megállapítottam magamban, h ide NEM VALÓ GYEREK... ahha... gondolom nem meglepő, ha másnap 8 gyerek ült körülöttem... az orosz medvéé, aki gyepálta a kölykét, mint a répát, még szerencse, h szeretettel és áhítattal volt... az indiai hölgy, aki kb. 4 kisgyerekkel volt... nagy mély barna szeműekkel, az egyik nagyon kokettált velem, úgyh próbáltuk megérteni egymást, meg kölcsönadtam a legyezőmet, hadd játsszon... másnap lelkesen integetett is... és a többi nem lényeges, csak felnéztem az égre OK, ÉRTEM... nem kéne bírálni, m azonnali visszacsatolás van. Az 1 hónap alatt talán 2x tudtam felhívni a szüleimet, (nagyon rövid után közöltem, h lehet, h valaha éltem Indiában, de ha igen, akkor biztosan utáltam...) ilyenkor nem 5 percet beszél az ember, volt az akár 10 is... az orosz medve persze odaküldte a nagyon rendes kölykét, h rugdossa az ajtót, ezzel is meggyorsítva a dolgot... kinyitottam a fülkét, és közöltem, h stop it és amikor kimentem, közölte az orosz-angol akcentusával, h tyventi minicc... akkor már kissé ideges lettem és az orra alá dugtam a nyugtát... másnap persze "vezekelnem" kellett, ugyanis a kis fekete fogai közül kiejtette a cumit (amit nem írok le, h milyen volt... de már kb. fél éve ki kellett volna dobni...) és persze felvettem, visszaadtam a medvének, aki nem böffentett semmit... csak annyit bírtam mondani, h "Sai Ram" - ez tk. mindenféle kommunikációra bőven sok volt ashramon belül és kívül is. :)

ÓÓÓ hosszú hosszú sztorik lennének még arról, h milyen élmények fűznek honfitársaimhoz, bár már megtanulhattam volna, h ha külföldön vagy és magyar szót hallasz inkább fogd be a szádat, vagy beszélj bármilyen más nyelvet... de mivel mindenki magából indul ki, ezért én nagy szeretettel és nyitottsággal fordultam feléjük, meg halvány reménysugarat reméltem, h mégsem kell totál ededül lennem 1 hónapig... tévedtem... Nem tudom, h én mikor mondanék bárkinek olyat, h "jól vagy te egyedül", ha megkérdeznéd, h a költözésekkor esetleg volna lehetőség valamelyik lánnyal társulni... mellesleg n+1x járok Indiába, elparádézom a love all serve all bűvöletében, de ha éles helyzet van, és ki lehetne nyilvánítani az emberbaráti szeretetet irányodba... nem remekelek. Persze a babaruha osztásnál én jeleztem, h betegek a lányok, és kértem nekik, mert tisztában voltam azzal, h ez mekkora érték. Átadáskor csak annyit tudtam hozzátenni, h HASONLÓ ESETBEN BIZTOS TE IS MEGTETTED VOLNA... és ezzel tusé... onnantól kezdve kedvesek voltak, bár akkorra már mindegy volt... Ja, h miért volt ez a meleg fogadtatás? Mert ismerem Ivit :) és mivel nekik vmi múltbéli fennforgásuk volt, ezért 1 vadidegen embert simán ugyanúgy kezelek, ugyanolyan sértettséggel és bunkósággal, ahogy vele tenném... hisz hogy meri ismerni??? Érett gondolat. Hozzáteszem Brazíliába az elsők között futottam össze vele... mondtam is neki már akkor nevetve, h úgy tűnik, h Bp túl nagy számunkra, a világ viszont túl kicsi... m vhogy mindig ott van... Whatever...

összedugtuk egy kicsit a fejünket a "srácokkal"
monkey business

Vissza az elfogadáshoz, tanításokhoz... minden akadályt legyőzve elkerültem, h csirkeólban kelljen laknom, azt is, h párszáz rúpiával megrövidítettek, vagy, h az árusgyerek, aki nap, mint  nap telebeszélte a fejem, h ő mennyire szegény, és adjak neki pénzt (persze több ezerrel már támogatták), és amikor az elutazásom napján neki állt feljebb, amikor a maradék rúpiámat odaadtam, h ez semmi és adjak többet, akkor úgy voltam vele, h kapja be... ha neki ez nem elég és nem érték... abból a gyerekeknek simán tudtam volna venni még 1 kis ommos pólót :) és visszapörgettem helyi viszonylatba is, ha vki megdobna bármikor csak úgy 15.000 ft-tal... nagyon tudnék örülni... De mindenki más. Azt is megtanultam, h a helyi indiai segítő "barát" annyira barátságos hozzád, h tk. drágábban adja a dolgokat el neked, m ez az olcsó :) tk. kőkemény üzletember, aki ebből él... van mit tanulni tőle is. Tehát a nép maga az utcán, mint a piaci légy... hozzád nyúlnak, és kéregetnek, kiabálnak, és hát sok fogyatékkal élő van, h lepra-e? Nem tudom... De sok állat is volt, akinek egy két alkatrésze hiányzott. Szomorú volt látni... Persze azt mondták is, h ne nagyon menjünk ki az ashram területéről, mert ami ott van kint, hát messze van a magas rezgéstől... de persze mivel az indiai ember volt az egyetlen, akit "ismeretem" és tőle tudtam 1-1 emailt írni, hát kimentem... félelmetes volt.

Szülinapi meglepi a lányoktól :)  

A betegségek úgy ahogy elkerültek, bár a szülinapomon már hajnalban csatak lázban ébredtem, és csak imádkoztam végig, h most ne... vigye, égesse ki a hülyeségeket, amiket ki kell, de lsz, lsz, menjen le a láz, mert annyi tervem volt... úgy döntöttem hetekkel korábban, h megajándékozom magam 1 henna tetkóval a tenyeremre, le volt foglalva az időpont, átvonszoltam magam 11-re, mire közölték, h a csaj elment bangalore-ba... jó, hát mi mást tehet az ember átcammogtam a múzeumba, az úgyis csak hétfőn van zárva, és csüt. v. péntekre esett... kicsit messze volt, de biztos jó lesz... aha... zárva volt... ott már eltört a mécses és sírtam, h basszus, semmi nem sikerül, ez a szülinapom, és kérek vmi ajándékot, és cserébe még élő halottnak is éreztem magam 39-40 fokos lázzal... és h fokozzuk a jókedvemet még baromi "szar" helyre is kerültem a délutáni szeánszra, és sírtam és sajnáltam magam, szegény szerencsétlen én... mennyire jól elterveztem mindent, és annyira semmi nem sikerült... egy dolog mégis... Baba épp akkor találkozott a kiselefántjával, és a felém eső folyosón száguldott be... így hiába lettem volna nagyon messze, láthattam... ez valamelyest emelte a hangulatomat.

Azt hittem megúszhatom... tévedtem...

Este a szobatársaim Indiaiak, Argentínok, Trinidad-Tobagóiak, és El Salvadoriak kíséretében ünnepeltünk kicsit... a képek botrányosak lettek, mert beborítottak vibutival, és egy olyan süti darabját diktálták a számba, amit önmagamtól soha nem ettem volna meg, mert tele volt vmi zselés gyümölcsdbokkal... látszik is az arcomon, h nothanku, de nem akartam megsérteni őket. Nagyon helyesek voltak. Végül szép nap kerekedett ki belőle, és 2 napra rá már itthon is voltam és jöttek a barátaim, h együtt ünnepeljenek velem. Visszafele kb. 10 percem maradt a becsekkolásra, m a sofőr elvacsorázgatta az időt. Annyi túlsúlyom volt, h  300 EUR-t akartak fizettetni velem, sűrű imádságok közben oda is adtam a kártyám, amit utána visszaadtak, m nem tudták levenni a pénzt... még háborogtam is, h van rajta fedezet, húzza le és hagyjuk már egymást - persze mondanom sem kell az egész kóci nem ért annyit... de végül sok a-ból b-be pakolás után felengedtek, és a buszon ülve magamra szóltam, h ok... majd a repülőn sírok... most előbb nyugodjak le.

Nagyon szűk dióhéjban kb. ennyi. Teszek fel néhány képet, csak h lássátok, h pl. milyen gyönyörű virágkompozíciókat csináltak minden reggel az étkezőkbe Baba tiszteletére... Tk. csodákkal teli út volt, de nem kell még 1x mennem... ez a bottom line. Sajnos "lazítás" nem volt... és még barna sem lettem, ugyanis mindig fedett testtel kellett közlekedni, amit én persze átbodorítottam úgy, h a sálat nem magamra terítettem, hanem keresztbe kötöttem magamon... ha fülledt meleg van 1 vékony kis sál annyira meleg tud lenni, mint 1 pulcsi... fullasztó...